Századok – 1982
Folyóiratszemle - Dülffer; Jost: A tekintélyuralmi bonapartizmustól a liberálisig. Politikai rendszerváltozás Franciaországban 1858–60. 410/II
410 FOLYÓIRATSZEMLE 410 demokratikus választójogot. A porosz uralkodó azonban elutasította a koronát, s mivel a liberálisok ezzel veszni látták a szerintük a demokratikus választójogban rejlő s a szociális forradalom fenyegetésével szembeni legfőbb biztosítékot, nem vállalták az alkotmányvédő harcok irányítását. Céljuk azonban távolról sem a feudális erőkkel kötendő reakciós szövetség volt, hanem a polgári osztályállam megteremtése a monarchia védelme alatt. Megalapozatlan aggodalmaik hatására azonban elhatárolódtak a demokratákkal való együttműködéstől, akik ugyancsak az erőszakmentes fejlődést pártolták, s ezzel sokban elősegítették a németországi forradalom bukását. (Historische Zeitschrift 1980. Bd. 230. 529-549.) E. G. JOST DÜLFFER: A TEKINTÉLYURALMI BONAPARTIZMUSTÓL A LIBERÁLISIG. POLITIKAI RENDSZERVÁLTOZÁS FRANCIAORSZÁGBAN 1858-60 Bonaparte Lajos 1952. decemben 2-i államcsínye, s annak politikai-társadalmi következményei nemcsak az egykorúakat foglalkoztatták, a bonapartizmus természetének és lényegének problematikája napjaink történetírásában is egyre inkább előtérbe kerül. A fogalmi és tartalmi tisztázás folyamatához kapcsolódó Dülffer bevezetőben Marxszal polemizál, tígy véli, hogy a Napóleon rendszerében a középosztály nélkül, de annak érdekében megvalósított katonai diktatúrát felismerő diagnózist a fejlődés „feje tetejére állította". De nem ért egyet azzal a megállapítással sem, mely szerint a bonapartizmus az egyetlen lehetséges kormányzási forma volt abban az időszakban, amikor a burzsoázia már elveszítette, a munkásosztály viszont még nem szerezte meg azt a képességét, hogy a nemzet felett uralkodjon, mert az szerinte oda vezetett, hogy sokan benne keressék a második világháború utáni jobboldali radikális diktatúrát, sőt a fasizmus előképét is. A tanulmány első fele a második császárság első szakaszának, az 50-es éveknek alapvonásait tárja fel. Leszögezi, hogy az 1852-es alkotmány fő jellemzője a népszavazással megerősített császári tekintély túlsúlya, s a hagyományosan központosított bürokráciának az alkotmányos szervekkel szembeni meghatározó szerepe volt. Az államtanácsot, szenátust és a parlament megnevezésre méltatlan törvényhozó gyűlést is magába foglaló mechanizmus ellentmondásait legélesebben az általános választójog leplezte le, amely csak korlátozott értelemben volt szabadnak nevezhető, hiszen a hivatalos jelöltek között a helyi prefektusok javaslata alapján összeírt császáriak teljes állami támogatást élveztek, s így lényegesen kedvezőbb helyzetből indultak. Pozíciójukat a hatalomátvételt követő mintegy három hónapos „megalapozó időszak" amúgy is biztosította, hiszen az akkor foganatosított bebörtönzések, deportálások valamennyi jelentős ellenzéki áramlatot megfosztottak vezetőiktől. A „tisztogatások" eredményeképpen a belpolitikai helyzet 1858/59-ig viszonylag nyugodt maradt, bár a megtorlások lehetősége mindig megvolt. Saját politikai mozgalom megteremtésére Napóleon képtelennek bizonyult. Speciális bonapartista párt 1848-ban is legfeljebb kezdeteiben létezett, a különböző társadalmi rétegek többségének támogatását a későbbi császár elsősorban „misztikus alakjának" köszönhette. Politikájával elsősorban a nagyipart és a katolikus egyházat nyerte meg a későbbiekben, míg ellenzéke Dél-Franciaország mezőgazdasági vidékein és Bretagne-ban építette ki legerősebb állásait. Bár a legalsóbb rétegekhez, úgy tűnik, érzelmi elkötelezettség fűzte, a pauperizmust éltető technikai fejlődést igenelte, szociális politikájában pedig megelégedett a szegények hagyományos segítésével, illetve önsegélyező munkásegyletek kialakításának szorgalmazásával. Az ellenzék előretörése az 1857-es választásokon, Orsini 1858 elején elkövetett sikertelen merénylete ráébresztette az uralkodót arra, hogy önkényuralmi eszközökkel a kívánt konszolidáció nem érhető el, s ez pozitív ellenlépésekre sarkallta. A bevezetett reformokból Dülffer nem a gyengeség megnyilatkozását olvassa ki, mivel a körülmények szerinte viszonylag nagy cselekvési szabadságot biztosítottak még Napóleon számára. Az autoritárius elemek fokozatos lebontását inkább „előre irányuló menekülés"-nek nevezi, amelyből később visszaút nem nyílik.
