Századok – 1982

Folyóiratszemle - Iszajevics; Ja. D.: A 18. századi ukrán kultúra 407/II

408 FOLYÓIRATSZEMLE meghozták a sikert, az alsóházban 104 képviselő szállt síkra az azonnali rabszolgafelszabadításért, míg a 60 mandátumot elvesztő rabszolga tartókat már csak 75-en képviselték. A kormány nehéz helyzetbe került, hiszen engednie kellett az országosan megerősödött abolicionista közvéleménynek, de úgy, hogy biztosítsa az ültetvénytulajdonosok együttműködését is. A kidolgozott tervezetek értelmében a volt rabszolgák továbbra is az ültetvényen dolgoznak, s a rájuk kivetett adó, esetleg a szabadság megváltása útján kártalanítják az ültetvényeseket. Lord Howick, a gyarmati ügyek államtitkára nem hitt abban, hogy a kártalanítás államilag megoldható. A kabinet 1833 januárjában foglalkozott Howick tervezetével, de ezzel párhuzamosan a nyugatindiai érdekeltségűek is megtették lépéseiket. A kabinet február 3-i ülése elfogadta azt a javaslatot, hogy a kormány csak akkor terjeszt a parlament elé törvényjavaslatot, ha konkrét, kidolgozott terve van, melyet előzőleg egyeztetett az ültetvény esek érdekeivel. A csalódott abolicionisták azt követelték, hogy a kormány tegye meg javaslatát a parlamentben a rabszolgaság eltörléséről. Mivel a kártalanítás módjában nem értettek egyet, megosztott táboruk számára egyszerűbbnek bizonyult ez az út, mintsem, hogy ők terjesszék be a javaslatot. A hivatalos és magánjellegű tárgyalások ugyanis rendszerint két alapvető probléma megoldása előtt futottak zátonyra: a felszabadítás időpontjában és a kártalanítás összegében nem tudtak megegyezni. Az eseményeket meggyorsítandó,Thomas F. Buxton képviselő bejelentette az alsóházban, hogy másnap megteszi az abolícióra vonatkozó törvény javaslatát. A fenyegetés sikerrel járt, a Ház elnöke, Lord Althorp hivatalosan felkérte Buxtont, halassza későbbre indítványát, mivel a törvényjavaslatot áprüis 23-án a kormány fogja beterjeszteni. A személyzetében hirtelen megújított Gyarmatügyi Minisztérium azonban ugyanazzal a problémájával került szembe, mint elődje: a rabszolgatartók követelései (fokozatos felszabadítás, 10-30 millió font kártalanítás stb.) teljesíthetetlenek voltak. Az abolicionisták a közvélemény erejével akarták kikényszeríteni a döntést. A londoni Rabszolgaság Ellenes Bizottság petíciós kampányt szervezett. ÁprUisban már naponta 75 petíció érkezett a Parlamenthez, míg korábban két hónap alatt alig 150, s május 15-én, a mozgalom csúcsán 500 petíciót juttattak el az Alsóházhoz, 600-at a lordok házához. A május 14-én Stanley az új gyarmatügyi miniszter által benyújtott kompromisszumos törvényjavaslat nem elégítette ki egyik felet sem. Howick és Buxton azonnal megtámadta, az ülést elnapolták, parlamenti csatározások kezdődtek, míg végül az átdolgozott javaslatot harmadik olvasatra az alsóház augusztus 7-én elfogadta. A lordok hozzájárulása után, augusztus 28-án a törvényjavaslat megkapta a királyi szentesítést is, s ezzel törvényerőre emelkedett A viták során az eredeti tervezet alapvetően megváltozott: a 15 milliós kártérítést 20-ra emelték, de a négereknek nem kellett hozzájárulniuk megváltásukhoz. A szerző részletesen elemzi a parlamenti vitákat, a javaslatok, ellenjavaslatok alakulását.Politikai, gazdasági érdekeiknek megfelelően a parlament kisebb csoportokra oszlott, a főbb kérdésekben egyetértők is egymásra támadtak lényegtelenebb, de érdekeiket sértő módosításoknál. A politikai figurákat cukorfinomító, szabadkereskedő, ültetvényes érdekek mozgatták a háttérből. A szerző rámutat a politikai manőverekre, melyek számunkra ismeretlenek, noha eredményük, a törvény közismert. Olyan politikai erők vektorait tárja föl, melyeknek eddig csak eredőit ismertük. Az eredeti javaslat főbb pontjait végigkíséri átalakulásukon. Bemutatja, hogy a javaslat sokszor került közel a teljes megsemmisüléshez. Az egyes szavazások elemzése, a szavazók hovatartozása azt mutatja, hogy a parlament nem pártok szerint, hanem elsősorban egyéni érdekek szerint oszlott meg. S ami még ennél is fontosabb: az új választások alapján összeülő alsóház képviselői, most először, messzemenően figyelembe vették a választókerületükben uralkodó politikai közhangulatot. A szavazások elemzésekor kiderül például, hogy az ipari városok, kikötők elsöprő többsége az abolicionistákat támogatta, míg a mezőgazdasági és a kereskedelmi kerületek inkább az ültetvényesek véleményét osztották. Igen figyelemre méltó a különféle vallási irányzatok szerepének feltárása. A disszenterek, vagy a metodisták kiemelkededő részt vállaltak az abolicionista közhangulat megteremtésében. Májusban például 224 ezer metodista írt alá petíciót az azonnali rabszolgafelszabadítás érdekében. A szerző megfogalmazása szerint azok a választókerületek támogatták a felszabadítást, melyek semmit sem veszthettek, de sokat nyerhettek a gyarmati monopóliumok eltörlésével. A Reformtörvény által létrehozott választókerületek sokkal harcosabban szálltak síkra „(felsége ellenzékéinek álláspontja mellett, mint a tradicionális, régi kerületek. Az 1834. augusztus 1-vel hatályba lépő törvény