Századok – 1982
Történeti irodalom - Lavrov; Years of Emigration; Lavrov and Lopatin (Correspondende 1870–1883); Lavrov; Years of Emigration; From „Vpered” to the Group of the Old Narodovol’tsy (Ism.: Kun Miklós) 384/II
385 TÖRTÉNETI IRODALOM ellenzéki érzelmű honfitársai szemében. Majd két évtizeden keresztül a propagandát, az aprólékos szervező munkát a direkt forradalmi akciókkal szemben előnyben részesítő irányzat, a nevével fémjelzett lavrizmus hirdetője volt. Rugalmasságra vall azonban, hogy az 1880-as években alávetette magát a „Narodnaja Volja" Végrehajtó Bizottsága döntésének, és vállalta a párt külföldi propagandagépezetének irányítását. Ebben a periódusban szerepe meghatározó volt a lengyel szocialista mozgalom létrehozói körében is. (A kérdésről nemrég készült el egy jelentős munka, szovjet életrajzírója, Jevgenyij Zsigunov tollából.) Lavrov barátja, German Lopatyin, inkább szervező egyéniség volt; Nyecsajev után az oroszországi forradalom legtehetségesebb - s az előbbivel szemben többnyire etikus - organizátora, sokak számára a hivatásos forradalmár mintaképe. Szinte kizárólag ő tartotta fenn az összeköttetést számos hazai körrel. Tökélyre vitte a különböző országokban található forradalmi centrumok közötti rendszeres véleménycserét. Négy szökésével, Csernisevszkij kiszabadításának kísérletével, az emigrációs vitákban elfoglalt pártatlan álláspontjával kivívta a „földalatti Oroszország" elismerését. Az 1881-82-es kivégzéseket és letartóztatásokat követően az ő feladata lett a „Narodnaja Volja" újjászervezése. Amikor e célból hazaindult, J. Branting fiatal svéd szociáldemokratánál hagyta archívumát. Ez adja az első ismertetett mű törzsanyagát; az összeállító ezt néhány Moszkvában található, többnyire ismert, de a kép teljességéhez elengedhetetlenül szükséges dokumentummal egészítette ki. Ismeretlen források egész sora áll előttünk. A Bakunyin-Lavrov és a Bakunyin—Utyin vita, Tkacsov színrelépése, az orosz emigráció angliai, franciaországi és svájci életének fontos epizódjai egészülnek ki új elemekkel, és állnak össze egységes, logikus rendszerré. Megismerhetjük azt a bakunyinistáktól és a lavristáktól független, de a jakobinus Tkacsovtól is idegen, pragmatikus forradalmár típust, amelynek German Lopatyin a reprezentánsa volt. A sorozat következő kötetének legfontosabb dokumentumai a „Narodnaja Volja" történetére vonatkozó iratok, a szervezet ún. külföldi ágenseinek levelezése Lavrowal, vagyis a párt funkcionálásának késői korszakára fényt derítő források. Amikor például Lavrov az 1880-as évek végétől a forradalmi apály során tisztább képet kívánt nyerni a hazai helyzetről, a III. Sándor elleni merénylet résztvevőiről, O. Govoruhintól kért jellemzést. Ebben A. Uljanovról például ezt olvashatta: „Nemes, a legnagyobb mértékben humánus ember. Sokáig ingadozott, mielőtt a gyakorlati forradalmárok sorába lépett: etikus lesz-e az, hogy úgy lép a gyakorlat területére, hogy tudományosan még nem oldott meg minden kérdést? - szokta volt mondani. De az a kérdés, hogy etikus lesz-e vajon a problémák nyugodt, teoretikus alapossággal történő megvitatása akkor, amikor az önkényuralom még arra sem ad lehetőséget, hogy kielégítő tudományossággal megoldjuk ezeket? - lefegyverezte őt.. ." Figyelemre méltó ellentmondás, hogy Uljanov és társai elméleti téren Plehanovhoz, a gyakorlatban azonban a „Narodnaja Volja" ún. „cárgyilkos" irányzatához álltak közelebb. Ezt a paradoxont B. Sapirral együtt a sajátos oroszországi körülményekkel magyarázzuk. Egy másik, Lavrovnak szóló feljegyzésből kiderül, hogy az Uljanov-csoport tagjai tisztában voltak programjuk hiányosságaival, és a merénylet után külföldre akartak utazni egy „szociálisabb" elmélet kidolgozásának céljából. Számos Lavrovnak szóló levél - W. Liebknechté, Victor Adleré, Eduard Bernsteiné, Vollmaré — az orosz emigráció nemzetközi kapcsolatait illusztrálja. Érdemes megjegyezni, hogy mindkét kiadványnak vannak magyar vonatkozásai is. Megtudjuk például, hogy 1877 szeptemberében a Törökországba készülő Klapka György Párizsba érkezése napján felkereste Lavrovot, és mivel érdekelve volt a „fehér cár" birodalmának bármilyen áron való gyengítésében, politikai együttműködésről tárgyalt vele. Lavrov azonban visszautasította az Oroszország ellen fegyveres harcra készülő tábornok ajánlatát, jóllehet e forradalom győzelme érdekében hazája katonai és politikai vereségét kívánta. Furcsa ellenben, hogy a Lavrov-Frankel kapcsolatról nem maradtak ismeretlen források e gazdag archívumban. Az első forráskiadványt B. Sapir terjedelmes, monográfiának beillő tanulmánya vezeti be. Objektív, átfogó és pontos képet ad nemcsak Lavrov életének döntő fordulatairól, hanem egyúttal az orosz emigráció történetéről és a riarodnyik mozgalmon belüli legjelentősebb frakciókról is. A legtöbb kérdésben nyugat-európai háttérből tárja fel a narodnyik elméletek gyenge pontjait; különösen a „Narodnaja Volja" külföldi vezető rétegét, főleg Tyihomirovot és Osanyinát illeti bírálattal. Árnyaltan fogalmaz a Plehanov nevéhez fűződő oroszországi szociáldemokrata mozgalom indulásáról. Több példával igazolja az oroszországi Lavrov-követők, nem utolsósorban a Blagojev-körhöz csatlakozó lavristák szerepét a forradalmi mozgalomban. Néhány ponton azonban nem érthetünk egyet a
