Századok – 1982
Vita - Mérei Gyula: Megjegyzések Tolnai Györgynek a Magyarország története V. kötete ipartörténeti fejezetéhez kapcsolódó hozzászólásához 343/II
348 VITA A forgótőkeínség, a kölcsön- és hitelszerzés nehézsége ipari vállalkozás létesítésére, általános közép- és kelet-európai jelenség volt. A kései feudalizmus társadalmi, jogi, intézményrendszerbeli és az állami „nagypolitikában" is érvényesülő továbbélése a régióban mindenütt visszatartotta a pénztőke tulajdonosait az ipari befektetésektől ott, ahol eme viszonyok — országonként eltérő módon és formában—, de a lényeget tekintve megmaradtak. Ez a tendencia érvényesült Sziléziában, Oroszországban) a lengyelek lakta területeken is) és még az osztrák császárság fejlettebb iparral rendelkező területein is. A bankok szívesebben adtak kölcsönt a nagybirtokosoknak, mintsem hogy ipari vállalkozásba fektették volna pénztőkéjüket. Sziléziában a leniparból a Verleger kereskedelemből állandóan áramlott a pénztőke a mezőgazdaságba. (Az osztrák császárság hitelviszonyairól osztrák feldolgozások alapján az V. kötet gazdaságtörténeti fejezetének megfelelő részei adnak felvilágosítást, a sziléziai helyzetről Kurt Borchardt: Zur Frage des Kapitalmangels in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts in Deutschland. In: Jahrbuch für Nationalökonomie und Statistik 1961.) Az 1843—1844. évi országgyűlés kereskedelmi bizottmányának felkérésére kereskedők, ipari vállalkozók, társadalmi intézmények által készített szakvélemények hasonlóképpen a feudális gátakban látták az ipari vállalkozásokra hajlamosság igen korlátozott voltának forrását. Kiemelték, hogy a meggazdagodott kereskedő birtokot vásárol és iparkodik nemesi címet szerezni. Konkrét példák sora található az V. kötet által hasznosított helytörténeti művekben is, amelyekre a tőkefelhalmozás forrásaival foglalkozó részben történik utalás a megfelelő jegyzetapparátusban. (A textilipari termelési adatokra az 1951-ben megjelent kötet 285-286, a védegyleti mozgalomnak új üzemek létesítésére ösztönző hatására, már létezők bővítésére a Hetilap adatai alapján az 1951. évi kötet 265-266, a 287-290, 311, a védegyleti mozgalom hanyatlására és ennek főleg a textilipari vállalkozásokra gyakorolt befolyására a 334—335, a pénztőke tulajdonosainak tőkéjük iparba fektetésétől vonakodására a 230-233 oldalon közölt adatok tájékoztatnak. Ezekre és az osztrák szakirodalomra épült az V. kötet gazdaságtörténeti részének megfelelő szövegrésze a már említett helytörténeti munkákkal együtt.) Mindezek alapján kétségesnek tűnik Tolnai György 1964. évi írásának az az állítása is, amely szerint a textilipar „a 19. század negyvenes éveiben, különösen az évtized utolsó éveiben, az összes iparágak tőkés üzemei között „vezető szerepet játszott" (97. o.). Ezt a nézetet vallja ma is. 4. Tolnai György 1964-ben megjelent értekezésében kiszámította, hogy a vasipari termelés értéke 5,7 millió forint volt. Azokban a forrásokban azonban, amelyekre hivatkozott, nem található meg sem a vízi jármű-, sem a gép-, sem a szerszám- és eszköztermelés értéke. Ha csupán azt mérlegeljük, hogy az Óbudai Hajógyár hetenként egy hajó előállítására volt képes, továbbá azt, hogy 1846 áprilisa és 1847 március 31-e között 10 személy és áruszállító, valamint vontató hajó készült ott el, korábban pedig itt gyártottak 23 vas, áruszállító „naszádot", 11 — 12 sertésszállításra alkalmas „naszádot", 8 kőszénszállító „naszádot", egy a gyár használatára szükséges „naszádot", egy állóhajót Orsova számára, 48 új hajótestet, 13 rakodási hídhajót, 11 hajóval és csónakházzal (1951. évi mű 334. o.), akkor máris kétségbevonható az, hogy a vasipari termelés teljes értéke csupán 5,7 millió lett volna. És ha Tolnai György levéltári adatok alapján megkísérelte volna kiszámolni az 1848 előtt létesült szerszám-, eszköz-, valamint a gépgyártó műhelyek termelési értékét is, a konkrét adatok még valószínűtlenebbé tennék Tolnai Györgynek a
