Századok – 1982

Vita - Mérei Gyula: Megjegyzések Tolnai Györgynek a Magyarország története V. kötete ipartörténeti fejezetéhez kapcsolódó hozzászólásához 343/II

VITA 347 mennyiségből 10 ezer b. m. posztó készítést szolgált, 30 ezer bécsi mázsából a fejlettebb üzemek pokrócot készítettek. A statisztika azt is kiemeli, hogy a készáru nagyobb részét mindkét területen a céhes ipar állította elő. Megállapította azt is, hogy az összes magyarországi tőkés üzemek összesen sem használtak fel 2000 b. m.-t meghaladó súlyú gyajút. A gácsi posztómanufaktúra évi gyapjúfelhasználásának mennyiségét a statisztika 1000 b. m.-nél, a pápaiét évi 300 b. m.-nél kevesebbre becsülte. Magyarország és Erdély ugyanezen statisztika szerint az osztrák császárságból évenként kereken 10 ezer b. m. fonalból mintegy 250 ezer vég közönséges gyapjúszövetet termelt 800 ezer C. M. értékben. Az üzemek csak importfonalat dolgoztak fel. A céhes és nem céhes üzemek termelési értékét a statisztika összesen 5,8 millió C. M.-re becsülte. Ismeretes, hogy a Habsburgok jogara alá tartozó területeken a statisztikai felvételek -eme tudomány akkori és ottani fejlettségi szintje miatt is - pontatlanok, a becslések több ok miatt is megbízhatatlanok és csupán a tendencia jelzésére alkalmasak. Annyi azonban még így is bizonyosra vehető, hogy a gyapjú- és pamutipari termelés nagyobb részét 1841-ben nem a tőkés ipari vállalkozások állították elő. Egyelőre nem ismeretesek a len-és a kendervászontermelés adatai, hasonlóképpen a pamutiparé sem, mert a statisztikából csak annyi olvasható ki, az is közvetve, hogy összehasonlíthatatlanul kevesebb értéket termeltek, mint a gyapjúipar. Az sem ismert, hogy az importfonallal dolgozó pamutiparban termelt érték mekkora hányada származott céhen kívüli kisüzemekből, mennyi tőkés vállalkozásokból, mennyi céhes műhelyekből. Nem ismertek a selyemszövetipar évi összes termelésének adatai sem. Annyit tudunk, hogy a len- és kendervásznat jórészt háziiparilag termelték nyers állapotban, majd a városokban kikészített készárut felvásárló kereskedők, házaló vándorkereskedők vették át és hozták forgalomba anélkül, hogy — és erről már említés történt — egy-két kivételtől eltekintve tőkés vállalkozásba fogtak volna. A selyemszövő iparban 1845-ig csak néhány tőkés vállalat működött, Pesten — Kossuth Lajos megállapítása szerint — mindössze kettő. Ennek egyik okára már utalás történt a selyemfonal importjáról szólva. A védegyleti mozgalom hatására - tudjuk - 1845-ben már 6 selyem — 4 félselyem, 2 szalagszövő üzem működött ugyanitt. Míg korábban — szintén Kossuth megállapítása szerint — Valero üzeme csak „az alsóbb néposztályok számára" készített selyemszövetet, selyemszalagot egyáltalán nem, 1845 második féléve óta már a legfinomabb árukat állította elő, amelyeket addig elsősorban Bécsből importáltak. Az V. kötet rávilágít arra, milyen forrásokból táplálkozott a belső piaci igények növekedése. Ennek kívántak eleget tenni a védegyleti mozgalom ösztönzésére újonnan létesült és az üzemüket megnagyobbító, régebben is létező vállalkozások. 1846-ra azonban már lehanyatlott a védegyleti mozgalom. Az egykorú források tanúságtétele szerint — amint erre az V. kötetben hivatkozás történik —, az osztrák császárság területeinek kereskedői, tőkés ipari vállalkozói, kézművesei visszahódították régebbi pozícióikat. Jelentősen csökkentek a magyarországi textilipari vállalkozások áruelhelyezési lehetőségei. Van adat rá, hogy gyenge tőkeerejű vállalat nem tudott megbirkózni a konkurenciával és tönkrement. A sasvári (sassini) pamutnyomó üzemet osztrák tulajdonosai már 1845 előtt megszüntették, mert nem volt rentábilis. 1845-ben magyarországi vállalkozók részvénytársasági alapon megpróbálták újjáéleszteni, de az alaptőkének elég tekintélyes hányada nem gyűlt össze. További kutatások dönthetik csak el, mekkora arányú volt a magyarországi textilipari termelés értékének visszaesése 1846 óta még az 1847-1848. évi válság előtt.