Századok – 1982
Közlemények - Anderle Ádám: Az államfejlődés alternatívái az Andok térségében a 19. század elején 292/II
294 ANDERLE ÂDÂM nem kettő, hanem három állam alkotta: Észak-Peru, Dél-Peru és Bolívia — de e tény gazdaságtörténeti értelmezésére a történészek még nem fordítottak kellő figyelmet. A függetlenségi, háború időszaka alatt - 1810-1824 között — a déü perui .provinciák sajátos magatartása mögött tehát az említett gazdasági-piaci meghatározoltságok tapinthatók ki. E sajátos magatartást ma a történészek „dél-perui regionalizmuskén t" emlegetik. Ez a függetlenségi háború időszakában bontakozott ki. Ebben egyrészt Cuzco gazdag kreoljainak Lima-ellenes törekvéseit láthatjuk, akik az inkákra hivatkozva kérdőjelezték meg Lima vezetőszerepét. E regionalizmus jele volt például az arequipaiak fellépése az 1812-es cadizi cortesen, amikor azt kérték, hogy a provinciát kapcsolják Cuzco Audienciához. A délen kibontakozó mozgalmak követelései (legyenek ezek királypárti vagy patrióta mozgalmak) egyértelműen jelezték, hogy a dél-perui provinciák a Felső Peru felé irányuló gazdasági kapcsolatokat preferálják. E térségek látták el ugyanis a bányakörzeteket élelmiszerekkel: kokával, borral, rummal, likőrökkel, pálinkával, olajjal, gyümölcsökkel, zöldséggel, rizzsel, textíliával, és közvetítették az importált iparcikkeket a bányakörzetek felé. A dél-sierrai körzetek fő elosztási körzete a Titicaca-tó környéke volt. E „déli regionalizmus" (ami természetesen a mai perui állam szemszögéből tekinthető regionalizmusnak) dokumentumai azonban azt is jelzik, hogy a térség gazdasági nehézségekkel küzdött. Gondjaik fő okát a déli kreolok a Cerro de Pasco ezüsttermelésének adott privilégiumokban látták, s ebből táplálkozott Lima-ellenességük is. Ez kétségkívül szerepet játszhatott a nehézségekben, de nyilvánvalóan nem döntő szerepet! Ami most gondolatmenetünk szempontjából fontos, az az, hogy a Cuzco—Puno— Arequipa-térség vezetőrétegei közösséget — éppen gazdasági megfontolások miatt — elsősorban Felső Peruval — Bolíviával éreztek. A gyengülő potosí-i bányászat azonban nem volt abban a helyzetben, hogy egy Cuzco—Puno—Arequipa-régiót magába foglaló nagy dél-sierrai állam szervező központjává váljék. Wittman Tibor elsősorban La Paz provincia hacendadóinak tevékenységében látta azt a fő erőt, mely végül is sikerrel tudta meggyengíteni a Cuzco-Arequipa-régió és Potosí kapcsolatait. La Paz hacendadóinak „sikere" azonban azért lehetett könnyű, mert a hanyatló potosí-i bányászat élelmiszerszükségleteinek kielégítésére a legközelebb eső körzetek is elegendőek voltak. Ahogy a Felső_ Peru-régió, a későbbi Bolívia lazította kapcsolataiL „Dél-Peruval", úgy fordult az előbbi kereskedelem egyre inkább Arica kikötője felé. Ez a kikötőváros ugyanis, ahogy ezt Jorge Basadre bemutatja, Limánál és Buenos Airesnél olcsóbban közvetítette az importált árukat Bolívia felé.3 A Potosflioz kötődő kapcsolatok gyengülése ugyan nehezítette a Cuzco—Puno—Arequipa-régió gazdaságy^ondjait, de ez nem jelentette automatikusan a Lima-központú Peruhoz csatlakozás elfogadását. E déli „regionalizmus" a Dél-Peru Köztársaság megszületésében (1830-39) — a Peru—Bolívia Konföderáció keretében — rövid időre állami formát is öltött. Ez az állam létével, a dél-sierrai térség gazdasági-kereskedelmi különérdekeit, és ennek az érdeknek a jelentős erejét tükrözte. A kortárs külföldi gazdasági szakértők egy ilyen államalakulatot reális, tartós képződménynek tartottak. Ahogy Celia WuL. 1965-ben megjelent tanulmányában erre utal, az angol konzul, Belford Hinton Wilson 1839-ben még azt hiszi, hogy „a Dél-3Basadre: Lm. 17.
