Századok – 1982

Történeti irodalom - Magyarország története 1848–1890. (Ism.: Erdődy Gábor) 1341/VI

1344 TÖRTÉNETI IRODALOM 1344 A kiegyezés értékelése a magyar történetírás évtizedek óta visszatérő egyik legvitatottabb kérdése. Valamennyi történész egyetért abban, hogy a rendezés a reformkonzervatív és a mérsékelt liberális irányzat antidemokratikus és nemzetiségellenes kompromisszuma volt, valóságos tartalmának feltérképezésére azonban már kevesebben vállalkoztak. Kolossá Tibor 1867-et az osztrák-német és a magyar uralkodó osztályok érdekeinek „teljesen megfelelő" reális kompromisszumnak minősíti, amely abszolutisztikus és konzervatív vonásai ellenére előrehaladást jelentett a polgári átalakulás útján. Nem tisztázza azonban pontosan az egymással keveredő elemek arányát, a létrejött új képlet jellegét, s ennek elmaradása összegző megállapításaiban bizonyos ellentmondásokat eredményez. Holott a dualista szisztéma megértéséhez nélkülözhetetlen annak rögzítése, hogy az egymást a hosszú távú gyakorlatban és elméletben egyaránt kizáró két tendencia pillanatnyi találkozásában melyik játssza a meghatározó szerepet, s melyik az alárendelődő fél. A viszonylagos és labilis politikai egyensúly létrejötte ugyanis korántsem jelentheti a konzervativizmus és a liberalizmus tartalmi összekapcsolódását, s a későbbiek szempontjából is kulcskérdés annak felkutatása, hogy a megállapodás felrúgása esetén melyik fél rendelkezik az érdekei érvényesítéséhez szükséges eszközökkel. Kolossá részelemzései az abszolutista-konzervatív garanciák meghatározó szerepét egyértelműen bizonyítják. A szerző leszögezi, hogy az állami szuverenitás legfőbb kérdéseiben, s a közös ügyek vitelében a birodalom lényegében egyközpontú, a dinasztikus abszolutizmus módszereivel kormányzott állam; hogy a köztörvényhatóságok rendezéséről hozott törvény, a főispáni rendszer bevezetése, az 1840-es konzervatív javaslatot realizáló virilizmus pedig a közigazgatási rendszer abszolutisztikus biztosítékait teremtette meg. A felsorolt tények alapján felvetődik a kérdés: valóban teljesen megfelelt-e a dualista rendszer a magyar uralkodó osztály érdekeinek (a nemzet érdekekől -amelynek figyelembe vétele egy igazi reálpolitikához elengedhetetlen - ne is beszéljünk); s indokolt-e a továbbiakban liberális államról beszélni. Nem áll-e vajon közelebb a valósághoz, ha azt állítjuk, hogy 1867 elsősorban az abszolutista-konzervatív érdekeket szolgálta, még ha a rendszer, alapvonásainak megőrzése érdekében, számos ponton (a kritikus kérdésekben azonban sosem) jelentős, a közép-keleteurópai térségben egyedülálló engedményeket tett is a liberális partnernek, szigorúan megfosztva azonban azt a liberális követelések következetes érvényesítésének lehetőségétől. így azután a középnemesség az államhatalom birtokába juthatott ugyan, sikerének ára azonban az alárendelt szerep elfogadása, liberális törekvései lényegi mondanivalójának feladása volt, szabadsága a gyakorlatban az egyetértés, vagy az eredménytelen tiltakozás szabadságára korlátozódott. Úgy véljük, hogy a dualista rendezés legmélyén, a felszínen mutatkozó egyensúllyal szemben, a liberalizmus behódolása, az abszolutista-konzervatív tendencia felülkerekedése húzódik, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a kompromisszum a játékszabályok betartása esetén az abszolutista-konzervatív erők kezét jelentős mértékben megkötötte, s olyan jelentős pozíciókat biztosított a liberálisok számára, melyeknek megszüntetése vagy gyengítése magának a rendszernek a fennállását, működését veszélyeztette. Az említett feloldatlan ellentmondásra vezethető vissza, hogy a pártviszonyok bemutatásakor Kolossá nem tesz minőségi különbséget a rendszert támogató irányzatok és a baloldali ellenzék között. Pedig a függetlenségi mozgalomban felbukkanó demokratikus mozzanatok nem esetleges, hanem annak alaptermészetéből - a nemzeti függetlenség és a demokratikus kibontakozás együttes érvényesítésére irányuló rendszeresen megújuló törekvéseiből - fakadó jelenségek. A kodifikált liberalizmus és az önkényeskedés sajátos ötvözeteként jellemzi Szász Zoltán Tisza Kálmán rendszerét. A miniszterelnök tevékenységének eredményeit összegezve, kiemeli, hogy a szabadelvűek vezére „összetartotta a kormánypártot, óvatosan összeegyeztette a két birodalomfél érdekeit, és kíméletlenül elfojtott minden olyan törekvést, amely az uralkodó osztályok alapvető érdekegységét komolyabban megzavarta volna". Érdemének tekinti, hogy az 1867-75 között létrehozott kereteket tartalommal töltötte meg, s elmarasztalja azokat, akik nem értékelik kellőképpen a polgári rend és az államiság kiépítésében kifejtett tevékenységét. Részletesen mutatja be a korszak törvényhozási munkálatait, a kereskedelmi és vámszövetség megújítása körüli heves vitát. Pontosan követi a pártokon belül lejátszódó vitákat, az újkonzervativizmus, az agráriusmozgalom stb. jelentkezését. Különösen jól jellemzi a Szabadelvű Pártot, a hatalom megőrzésére irányuló törekvésekben kimerülő tevékenységét, elvtelen, minden koncepciót és perspektívát nélkülöző működését. Kevesebb figyelmet fordít azonban a rendszer működésének érzékeltetésére, azoknak a törvényekben, párt-