Századok – 1982

Történeti irodalom - Vaux de Foletier Francois de: Les Bohémiens en Franca au 19e siécle (Ism.: Vekerdi József) 1326/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1333 vívott harcnak ezt a részét, majd túlnyomó többségben az „Iratok" köteteiben található források alapján mutatja be, miként siettették a magyar konzervatív arisztokraták az udvarnál és a hozzá közel álló arisztokrata politikai vezetőknél 1848 októberében és novemberében - jól időzítve lépéseiket —, amikor már az udvari körök is napirendre tűzték eme kérdést, beadványok egész sorában az ellenforradalom fegyveres beavatkozását Magyarország ellen, és követelték a bécsi kormány ingadozásának, erélytelenségének felszámolását. Még meg sem indultak a császári seregek hadműveletei Magyarország ellen, amikor a konzervatív arisztokraták már felajánlották szolgálataikat az abszolutista restauráció támogatására. 1849 januárjának elején készen állt Dessewffy Emil tervezete az ország tartós katonai megszállásáról, Budán - név szerint felsorolt magyarországi konzervatív főurak bevonásával - létesítendő Magyar Királyi Országos Bizottság felállításáról, a neoabszolutista centralizáció jegyében fogant civil, gazdasági és politikai tennivalók ellátása végett. Ezek a tervek az 1840-es évek koncepcióját újították fel. A megyerendszert viszont a lakosság nemzetiségi eloszlására való tekintettel kívánták átszervezni, a belső viszonyok terén - a magyar forradalom elvitathatatlan eredményeként kényszeredetten ugyan, de - számoltak a közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás tényével. Dessewffy Windischgrätzhez juttatta el tervezetét, aki velük azonos állásponton volt az ellenforradalom magyarországi berendezkedése dolgában nem csupán az abszolutizmus minél nagyobb mértékű helyreállítását, hanem a magyarországi konzervatív nagybirtokos arisztokrácia vezető szerepét illetően is. Emiatt nem szálltak szembe a magyarországi konzervatív arisztokraták lényegileg az olomouci alkotmánnyal sem, hiszen nem az összmonarchiát és annak centralizált igazgatását kifogásolták, hanem csak azt, hogy a centralizált igazgatást nem fokozatosan valósították meg. Ök ugyanis előbb tartós, átmeneti katonai diktatúrát óhajtottak, majd ezt követően a magyarországi feudális hagyományokat figyelembe véve, az arisztokrácia vezetése alatt - a feudális intézmények többkevesebb megőrzésével - képzelték el az abszolutista centralizáció bevezetését Magyarországon. Dessewffy nézetével tehát nem maradt egyedül. 1849 tavaszán azonban a bécsi udvar viszolygott attól, hogy az udvarhű magyar arisztokraták kezébe adja Magyarország civil belviszonyainak igazgatását, mert úgy vélte, ez esetben nem tudja megvalósítani Magyarországnak meghódítása után történő újjárendezésére vonatkozó szigorúan birodalmi centralisztikus, Bécs-központú elképzeléseit. Emiatt tartotta szükségesnek Schwarzenberg 1848 végén Magyarország nemzetiségi területekre bontását és osztrák tartományként az összmonarchiába olvasztását, amit viszont a magyarországi konzervatív arisztokraták elutasítottak. így azután Dessewffy terveiből nem lett valóság, ám ez a magyarországi konzervatív főnemeseket nem gátolta abban, hogy amikor Geringert nevezték ki az ország polgári igazgatása vezetőjének teljhatalmú császári képviselőként, előbb a megszállt területeken polgári kormánybiztosokként, majd a cári intervenciós csapatok mellett ne szolgálják hűségesen az ellenforradalom ügyét. Számukra egyetlen dolog volt fontos: a magyar forradalom minél kíméletlenebb, kegyetlenebb, vért nem kímélő elnyomása. Ennek alárendelték saját, Magyarország igazgatására irányuló ambícióikat is. A tanulmány beszédesen igazolja ezt azoknak a forrásoknak vallomástételével, amelyek arról szólnak, hogy a konzervatívok igen hamar elégedetlenekké váltak Windischgrätzcel, mert nem találták eléggé kérlelhetetlennek a forradalom vezetői és rokonszenvezői iránt, kevesellték a kegyetlenkedéseket, a hadbírósági döntések szigorát, a kivégzések számát. Elégedetlenségüket a legmagasabb császári fórumokig eljuttatott beadványaik sorával juttatták kifejezésre. Mi sem bizonyítja jobban, hogy számukra a forradalom leverése volt az elsődleges és mindenáron elérendő cél, mint az, hogy jóval előbb gondoltak a cár segítségül hívására, mint a dinasztikus-nagyhatalmi presztízs szempontokból befolyásolt, a cártól való függésbe kerüléstől is tartó Habsburg-uralkodó és Schwarzenberg. Különösen az utóbbi tartott az intervenciótól, a végsőkig bizakodván abban, hogy egymagukban is elbánnak a magyar forradalommal. Csak 1849 első harmadában egyezett bele - kelletlenül - abba, hogy Erdélybe segítségül hívják a cár seregét. Ezzel szemben a magyarországi konzervatív arisztokraták a Habsburg-birodalom megmentésére — végső szükségben és Metternich koncepciójának szellemében, aki az általa felfedezni vélt „európai forradalmi összeesküvéssel" - az immár régóta halott Szent Szövetség gondolatkörében mozogva - az európai konzervatív dinasztikus egységet kívánta szembeállítani - a cári intervenciót tartották az egyedüli lehetőségnek. A magyarországi konzervatív főurak nem csupán katonai győzelmet vártak a cári intervenciótól, hanem szélsőségesen liberalizmusellenes, abszolutisztikus törekvéseik diadalát is.