Századok – 1982

Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I

112 SZVÁK GYULA ami írásában explicit formában is testet ölt, amikor arról ír, hogy hamarosan eljön az idő, amikor az erőszakos cselekedeteket nem fogják dicsőíteni, még ha, úgymond, az állam megerősítését is szolgálják.8 8

Kosztomarov nyílt politikai mondanivalójával új színt hozott az Iván-historiográfiába: a történettudomány ugyanis addig igyekezett távoltartani magát a történelmi allegóriák használatától. Ebben az összefüggésben talán törvényszerű is, hogy Kosztomarov műfajilag is visszatér Karamzin „képszerű" irodalmi stílusához - lényegében tehát a történettudomány és irodalom határterületét választva nézete kifejtéséhez. Pozitív vonásként kell elkönyvelnünk — bár az értékelésben még eléggé gyökértelennek hat —, hogy Kosztomarov nagy jelentőséget tulajdonít egy történelmi személyiség értékelésében annak,hogy szolgálta-e népe érdekét.8

9 Ami pedig a „belső ellenséget" illeti, ilyen tulajdonképpen nem létezett, a cári egyeduralmat már nem kellett erősíteni, hiszen a „16. századra az már túlságosan is megerősödött". A cár hatalma ezért az opricsnyina nélkül is ugyanolyan erős volt, s „a cár, lehet mondani, csak próbát tett: biztos, hogy olyan erős-e — s a próba sikerült".90 Kosztomarov tehát elvitat mindenféle pozitívumot Ivántól, kifejti, hogy a cár mindig valaki(k) hatása alatt volt; s hogy mindenféle politikai programot nélkülözött, arra legjobb példa, hogy végrendeletével vissza kívánta állítani a hatalmi megosztottságot.91 Majd összefoglalva az elmondottakat, leszögezi: „Nézetünk . .. alapját tekintve semmi újat nem tartalmaz:. .. bolond zsarnok, akit az újabb történészek fokozatosan egészen odáig emeltek, hogy nemcsak Oroszország, de az egész szlávság ideálját mutatják meg benne."9

2 Kosztomarovnak igaza volt: valóban nem sok újat hozott Karamzinhoz képest — sem módszerben, sem szemléletben, aminek legfőbb oka az, hogy ugyanazokra az elbeszélő forrásokra hagyatkozik (ugyanolyan kritikátlanul), s a széles társadalmi összefüggés felderítése ötletszerű, önálló kutatásokat nélkülöző nála. Az 1873—76 között írt „Orosz történelem életrajzokban . . ." c. munkájában aztán még tovább lép ezen a vonalon. Itt már maga a műfaj is kimondottan irodalmi: a szerző nyíltan visszatér a karamzini hagyományokhoz, s még Karamzinnál is lesújtóbb képet fest Ivánról.93 Ez a pszichologizáló megközelítés az orosz történettudomány adott fejlettségi szakaszán, a gazdasági-társadalmi háttér kimunkálatlansága következtében, elmaradt a szolovjovi iskola mögött, amely a politikatörténet kidolgozásával kétségtelenül a „racionális" történetfelfogást szolgálta. Besztuzsev-Rjumin és Kosztomarov „összeütközéséhez" hasonló vitára csak két évtized múltán kerül sor az orosz historiográfiában. A két irányzat harca azonban, ha kevésbé látványosan is, de tovább tart. Tudományos szempontból ezek az írások tulajdon-88

N. Kosztomarov: Licsnoszty carja Ivana Vasziljevicsa Groznovo: Vesztnyik Jevropi, t. V., 1871/okt., 525. 8'I. m., 501. 90

I. m., 549,568-569,571. "I. m., 503.549. "I. m., 571. ' 3

N. Kosztomarov: Ruszkaja isztorija v zsizsnyeopiszanyijah jejo glavnyejsih gyejatyelej, Kn. 1., izd. 6-oje, Szpb.. 1912, 380, 390.