Századok – 1982

Történeti irodalom - A Pápai Kollégium története. (Ism. Gergely Jenő) 1123/V

1124 TÖRTÉNETI IRODALOM 1127 átmenő kereskedelem egyik központja, mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a református Kollégium egy mozgásba lendült, katolikus barokk város körülményei közepette induljon szintén virágzásnak. A Pápára visszaköltözött intézmény csak alsóbb fokú, egy-két gimnaziális osztállyal megtoldott iskola volt, mindössze három tanárral. A pápai református gyülekezet azonban arra törekedett, hogy visszaszerezze az iskola régi rangját, és újra a Dunántúl református főiskolájává fejlessze. A pápai Kollégium második alapítási korszaka és kibontakozása egybeesett a nemzeti nyelvért és a nyelvújításért folytatott küzdelmekkel. így a református iskola védelme és ügye egybefonódott a nemzeti nyelv ügyével. Ezek a küzdelmek már a századforduló idejére estek. Bodolay Géza a II. József halála utáni évtizedeket két neves pápai rektor, Márton István (1790-1831) és Tarczy Lajos (1807-1881) működése szerint korszakolja. A könyv kétségkívül a legteljesebb pápai tanár-portrét Márton Istvánról adja, aki a kantiánus filozófia egyik első hazai terjesztője volt, de egyben a puritán református nevelés konzervatív megtestesülése is. Ebben a korszakban a pápai iskola már egyértelműen a dunántúli egyházkerület főiskolájának tekinthető. A pápai Kollégium neves tanárai tehetségük szerint részt vettek a magyar nyelvű irodalom megteremtésében, a szakmai vitákban és a tankönyvek írásában. Ezek színvonala változó volt, de legtöbbjük hasznos hozzájárulás a magyar kultúra egészéhez. Míg Márton a kantiánizmus, utódja, Tarczy Lajos a hegelianizmus hazai apostola volt. Az ő rektorsága alatt, a reformkorszakban érte el a pápai református Kollégium legszebb virágzását. A korszakban az iskolában tért hódítottak a reáltudományok, jelezve a kor tudományával való lépéstartást. Bodolay írja le a leginkább plasztikus módon a pápai diákok életét. A mindennapok szorgos munkája, aminek középpontjában a tanulás állt, szervesen kapcsolódott az önellátáshoz és „önkormányzathoz". A Kollégium anyagi fenntartásához, magyarán szólva a diákok élelmezéséhez és tandíjainak előteremtéséhez az ún. szupplikációk révén jutott a Kollégium. A szupplikálás közelről sem koldulás vagy alamizsnagyűjtés volt, hanem egyfajta bevett formája a református társadalom iskolatámogató és fenntartó megnyilatkozásának. A diákok ekkor hozzák létre a Képzőtársaságot, a mi kollégista időnkben önképzőkörnek nevezett forma ősét. E Képzőtársaságban aratta Petőfi Sándor első költői sikereit. (Rokonszenves hozzáállás a szerző részéről, hogy nem Petőfi és Jókai pápai diáksága köré csoportosítja mondandóját, bár joggal lehet büszke az intézmény e két jeles tanítványára.) Kevésbé tűnik indokoltnak, hogy a IV. fejezet: „A főiskola az új abszolutizmus korában 1849-1867" című rész szintén száz oldalra sikerült, s az alig több, mint másfél évtizedről terjengősen és hosszadalmasan szól. E megjegyzéssel közehői sem Kiss József írásának értékét akarnánk csökkenteni, csupán azt jelezzük, hogy jellegében eltér az eddigiektől. A forradalom és szabadságharc leverését követő új abszolutizmus kora egyben a hazai iskolai rendszer újjászervezésének, egységesítésének és modernizálásának is a kora volt - nem utolsósorban a németesítés érdekében. Kiss József jó történész-érzékkel mutat rá e modern iskolapolitika és a nemzeti érdekek közötti ellentmondásra. Az abszolutizmus első éveiben — 1851-ben — súlyos csapást jelentett a pápai iskolára nézve nyilvánossági jogának megvonása: azaz, nem tehettek a tanulók itt államilag elismert érettsegi vizsgát. A gimnázium nyilvánossági joga után az intézmény elvesztette a jogi szakemberképzés lehetőségét is. A jogakadémia és a nyilvánosság visszaszerzése érdekében folytatott harcok, alkudozások, törvények útvesztőiben való kiútkeresés leírása képezi a fejezet gerincét. A dunántúli református egyházkerület törekvésének meg is lett az eredménye, de csak a rendszer első válságának időszakában, 1859-ben. Az 1861-től induló új korszakban új életre kelt a jogakadémia és ismét nyilvános lett a gimnázium. A szerző részletesen ismerteti a pápai főiskola teológiai akadémiáján folyó teológus-képzést. Az előző íráshoz hasonlóan, a diákélet leírásával, a kollégium népjóléti és szociális állapotának ismertetésével zárja fejtegetéseit. A Pápai Református Kollégium polgári kori történetének krónikása Pölöskei Ferenc. (V. fejezet: A kollégium a kiegyezés után.) A dolog természeténél fogva ebben a korszakban az iskolatörténet írója nem kényszerül a köztörténeti fejlemények részletezésére, de attól nem tekinthet el, hogy a polgári iskolarendszer kiépítésének és fungálásának keresztmetszetébe helyezve tárgyalja a pápai Kollégium sajátos oktatási-nevelési struktúráját. Még inkább így van ez a modern