Századok – 1982
Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I
108 SZVÁK GYULA ságok" beiktatása eléggé funkciótlannak, idegennek hat. Ez azt a feltételezésünket látszik alátámasztani, hogy Szolovjov sem tudta függetleníteni magát a politikai aktualitástól: a krími háború sokkja utáni helyzetben így demonstrálta az esztelen önkényuralommal szembeni ellenérzéseit. A múlt ábrázolását tehát a jelen korlátai határozzák meg — a kívánatos kiigazításokkal együtt. K. Akszakov Szolovjov könyvéről írt terjedelmes recenziója nézetünk szerint jól bizonyítja az elmondottakat. A szlavofilok egyik vezető ideológusának a következő két fő kifogása van Szolovjov könyvével kapcsolatban. Az egyik, hogy a történetírás nem egyenlő a politikatörténettel. S bár ő maga a „mozgató eszme" ábrázolását kéri számon Szolovjovtól, itt mindenképpen Szolovjov gyenge pontjára tapintott. A másik kifogás (amellyel egyébként mindjárt fel is menti Szolovjovot), hogy nem jött el még az ideje a szintézis-írásnak, mivel „előbb meg kellene ismerni önmagunkat".6 7 A 150 éves „öntudatlan" állapot utáni „önmegismerést" kívánja szolgálni K. Akszakov ak&or, amikor kifejti Ivánról szóló nézetét. K. Akszakov Iván-képe végeredményben nem különbözik döntően a szolovjovi felfogástól. Mégis egy jelentős újdonsággal szolgál: értékelésének sarkköve az eddigi bojár — cár viszonyból való kiindulás helyett a „zemlja" — cár probléma lesz. írhat ezért ezek után Akszakov bármit IV. Ivánról — s ír is negatív vonásairól —, ítélete csak pozitív lehet: „Az orosz föld elviselte Ivánt, hogy megőrizze nem régről való egységét és kialakuló szilárdságát. Azonkívül, s ez a fő, Joann személyekre, nevezetesen a bojárokra támadt, állandóan kikerülve a népet.. . Meghallotta a történelem követeléseit, és megvalósította őket .. ,"68 A cár „végletességeit" igen röviden elintézi Akszakov: „Joannban - művésziélek volt, amely nem erkölcsi érzésen alapult .. ."6 9 S a legfontosabb: IV. Iván uralkodása is bizonyítja, hogy: „. . . a kormány a nehéz pillanatokban a néphez fordul, és megosztja rokonszenvét vele a közös ügy iránt. Látjuk, hogy a tanácskozás elve a legnagyobb mértékben elterjedt Oroszországban, és a kormányzat erősen támaszkodott rá".70 Ismét visszakanyarodik tehát Akszakov saját korához, reményéhez, hogy II. Sándor meghallja majd a „történelem intő szavát". Nagy recenzióval reagált Szolovjov könyvére a késői szlavofilokhoz tartozó pozitivista történész, K. Besztuzsev-Rjumin is. Későbbi cikkeivel összehasonlítva, ez az írás főleg mértékletességével tűnik ki, s igen fontos gondolatokat vet fel: 1. Kimutatta, hogy Kavelin és Szolovjov új vonulatot képvisel a kérdés historiográfiájában, amennyiben IV. Iván személyét a történelmi folyamatba állítják. 2. Szólt Kavelin és Szolovjov előző munkáinak túlzásairól. 3. Hangot adott annak a véleményének, hogy egy történelmi személyiség értékelése nem lehet az értékelő kora erkölcseinek függvénye: csak saját kora normái alapján ítélkezhetünk róla.71 Ugyanebben az évben jelenik meg B. Csicserin nagy munkája, a „Területi intézmények Oroszországban a XVII. században", amelyben bár nem foglalkozik részletesen IV. Iván alakjával, a bojárság „elkülönültségéről", a „távozás jogához" való ragaszkodásá-67 К. Sz. Akszakov: Szocsinyenyija isztoricseszkije, t. I., M., 1889,129, 130. "I. m., 164, 165. "I. m„ 163. 70 I. m., 168. K. N. Besztuzsev-Rjumin: Recenzija na kn. Sz. Szolovjova: Moszkovszkiie Vedomosztyi, 1856/54, 235, 236.
