Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Pritz Pál: Magyarország külpolitikája a formálódó Berlin-Róma tengely árnyékában 924/V
MAGYARORSZÁG KÜLPOLITIKÁJA AZ 1930-as ÉVEK KÖZEPÉN 937 Kánya Hassell előtt a római megállapodások jelentőségét - nem csekély egyoldalúsággal — abban jelölte meg, hogy „egy Hodía vagy Tardieu-féle terv többé nem valósítható meg". Abban a külügyminiszternek minden bizonnyal igaza lehetett, hogy ez „német szempontból csak kielégítő eredmény lehet". Ha visszagondolunk arra, hogy Kánya az előző hónapokban nyugodt magabiztossággal figyelte az osztrák-csehszlovák közeledésről érkező értesüléseket, akkor arra kell következtetnünk, hogy a német nagykövet előtt inkább csak taktikai megfontolásból értékelte oly magasra a sikert. Hiszen még ha esetleg túl is becsülte valamelyest a római kiegészítő jegyzőkönyvek jelentőségét, azt aligha hihette komolyan, hogy a konföderációs elképzelések elé nem a rajnai zóna megszállása, hanem a hármas találkozó emelt áthághatatlan akadályt. Minthogy ellenben tisztában volt azzal, hogy a március 7-e óta eltelt rövid idő még korántsem tette visszafordíthatatlanná a német sikert — sok-sok német politikus szemében kiváltképpen nem -, és ezért azok változatlan gyanakvással figyelték a Duna-medence jövőjéről érkező híreket, akkor nem alaptalanul számíthatott arra, hogy az objektíve lehetségesnél többet sajtolhat ki az adottságokból. Konkrétabban szólván, az osztrák-német megegyezésre gondolt. Már idehaza Mackensen előtt ezt így fogalmazta meg: „mi most minden lehetőt megtettünk és nem eredmény nélkül az osztrák minisztereknél, hogy a Berlinnel való kibékülést komoly megfontolás tárgyává tegyék. Most a németeken a sor, hogy a jelenleg kedvező helyzetet kihasználva megfelelő előzékenységgel és reálpolitikai elgondolások alapján befejezzék azt, amit mi Rómában előkészítettünk." CKiemelés — P. P.) Ε gondolatmenet nagy erővel idézi fel azt az utasítást, amelyet Kánya az 1933. júüusi magyarosztrák tárgyalások nyomán Masirevichnek küldött. Mert a két gondolatsor ugyan szó szerinti olvasatban erősen különböző, ám tartalmilag azonos. „Nyomatékosan mutasson rá Nagyméltóságod arra — szólott Kánya utasítása akkoron — .... a magyar kormány elvárja Németországtól, hogy ezen feladatát (Ausztria távoltartását a francia blokktól — P. P.) nem fogja megnehezíteni, és hogy meggondolatlan lépésekkel nem fogja kétségbeesésbe kergetni Ausztriát és ezáltal a kisantant és Franciaország karjaiba. Különben magyar kormány nem vállal felelősséget a bekövetkezhető eseményekért." Az idézetek természetesen tükrözik azt a változást, amely Ausztria mozgáslehetőségének további szűkülésében bekövetkezett. Mondanivalónk szempontjából azonban annak számbavétele a lényeges, hogy az elmúlt közel három esztendő során Kánya nem értette meg: az osztrákok és a németek között nem lehetséges kiegyezés, az Anschluss pedig nem - mint képzelte — két testvérnemzet természetes és távolabbi idők eseményeként várható egyesüléseképpen, hanem a német fasizmus agressziójaként fog — nem is oly sokára - bekövetkezni. Pedig maga is jól tudta, hogy a március eleji újabb német agresszió után nagyon sokan — közöttük az osztrák politikusok is — úgy látták, hogy ezzel nemhogy nem zárult le az erőszakos német lépések sora, hanem az addigiak még keményebb csapás lehetőségét, immáron Ausztria leigázását alapozzák meg. Kánya ellenben — úgy véljük — ezeket az aggodalmakat a fenyegetettek túlzott félelmének fogta fel. Ő maga pedig hajlamos volt a problémát a német „megfelelő előzékenység" és „reálpolitikai elgondolások" hiányával, azaz egy rossz - de megváltoztatható - német politikai gyakorlattal magyarázni.1 5 * 1S A Magyar Szemle 1936 márciusi számában Ottlik György az események menetét olyannak ítélte, amely a „látható és élénk politikai érintkezés ellenére" Berlin és Róma találkozását „való-
