Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Seton-Watson; G.: Olaszország birodalmi mámora 865/IV
FOLYÖIRATSZEMLE 865 Az ország jelenlegi belpolitikai és katonai helyzetének egyensúlya lényegében igen mélyen gyökeredzik az egyes városok fejlődésének történetében. A nemzeti katonai-ipari komplexum kialakulásában ugyanakkor nem szabad, mint számos történész teszi, a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdonítani a katonai komponensnek. Láttuk, San Francisco esetében például a flotta hosszú ideig még a saját tevékenységét sem tudta kontrollálni, stratégiai jellegű döntései is a helyi polgári politikai törekvések függvényei voltak. A legfontosabb, hogy a katonaság tevőlegesen is bekapcsolódott a belpolitikába, és a várakozással ellentétben például a tisztikar nem vonult „nyugalomba" közvetlen katonai feladatának teljesítése, a háború után. Ez a rövid áttekintés, akármilyen vázlatos is, szükségszerűen megmutatja, hogy a militarizáció és a háborúk nagy mértékben hatnak egyes területek urbanizálódási folyamataira. Cs. F. (The Journal of American History, Vol. LXV. No. 4. 1979 március, 996-1020.) C. SETON-WATSON: OLASZORSZÁG BIRODALMI MÁMORA Olaszország birodalmi törekvései elsősorban Afrika és a Balkán felé irányultak. 1914-ben már szilárdnak tekinthető olasz uralom volt Eritreában, Szomáliában és Tripolitániában. 1919 után - a korábbi brit és francia ígéretek ellenére — ezek csak néhány oázissal bővültek. Az olasz gyarmatbirodalom legnagyobb kiterjedését 1936-ban érte el, amikor Etiópia bekebelezése után létrejött az összefüggő Olasz Kelet-Afrika. Az első vüágháború utáni európai területszerzések eredményeként 250 000 osztrák és 750 000 délszláv került olasz uralom alá. 1939-41-ben Albánia és Dalmácia elfoglalását követően rövid időre megvalósult a régi álom; az Adria „olasz tó" lett. A második világháború utáni Olaszország politikusai remélték, hogy a Mussolini megdöntését követően az antifasiszta szövetséges hatalmakkal kialakított 1943-45 közötti „közös hadviselő" státusz és az ellenállási mozgalom hősi küzdelme következtében a fasizmus 1922. évi hatalomrajutása előtti szerzemények egy részét meg tudják tartani. Ez mindössze Dél-Tirol esetében sikerült. Triesztből nemzetközi övezetet szándékoztak alakítani. Az 1947. évi párizsi békeszerződést az olasz nemzetgyűlés igen nehezen fogadta el. De Gasperi miniszterelnök és Sforza külügyminiszter - a Jövő" érdekében általuk feltétlenül szükségesnek tartott ratifikálás után - azonnal megkezdték a revíziós küzdelmet. Az ENSZ-nél gyámsági megbízatást próbáltak kieszközölni Szomáliára, Eritreára és Líbia egy részére, valamint különleges státuszt Asmara és Massawa „olasz városok" számára. Sokak véleménye szerint De Gasperi kormányát nem a „birodalmi mámor" vezette, hanem a még mindig veszélyesnek tartott szélsőjobbot akarták semlegesíteni. Több éves küzdelem után mindössze Szomáliára sikerült tízéves gyámsági megbízatást szerezni. A. Fanfani, De Gasperi utóda, az arab országok vonatkozásában próbálta feléleszteni a „mediterrán missziót". A háború utáni időszakban Olaszország számára a legfontosabb külpolitikai kérdést azonban a trieszti helyzet jelentette. De Gasperit valamennyi demokratikus párt támogatta a Szabad Terület elutasításában, amely ténylegesen nem jött létre. Az „A" övezet brit, a „B" jugoszláv katonai közigazgatás alatt állt. 1948 márciusában az USA, Nagy-Britannia és Franciaország a trieszti terület egészének Olaszországhoz történő csatolását kívánta, ami jelentős szerepet játszott az antikommunista erők nagy sikerében az áprilisi olasz választásokon. Ε céljukról a nyugati hatalmak a jugoszláv-szovjet viszonyban bekövetkezett változás után többé nem beszéltek. 1954 októberében - trieszti zavargások és a két ország közötti hosszabb propagandaháború után — amerikai-brit támogatással megállapodtak abban, hogy a két övezetben olasz, ill. jugoszláv polgári közigazgatást vezetnek be. A trieszti kérdést végül is, az 1975-ös olasz-jugoszláv szerződés rendezte. A Trieszttel kapcsolatos 1953-as nacionalista hullám volt a „birodalmi mámor" utolsó megnyilvánulása. Elmúlásának okait Olaszországnak a nyugat-európai rendszerbe való fokozatos beilleszkedésében (pl. a közös piaci tagság) és a gyors ütemű afrikai dekolonializációs folyamatban kell keresni. (Journal of Contemporary History, 1980. évi 1. szám, 169-180.) M' ? 14 Századok 1981/4
