Századok – 1981

FOLYÓIRATSZEMLE - Pemicone; Nunzio: Carlo Tresca és a Sacco-Venzetti-ügy 858/IV

FOLYÖIRATSZEMLE 859 „szenteátó' ideológián" kívül még más is kell ahhoz, hogy az ember rablógyilkosságot kövessen el. De az ártatlanságban való vak hit helyett, empirikus, tényfeltáró nyomozásnak kell bizonyítania a vádlottak ártatlanságát. Pernicone vitacikke mindkét fél kutatásainak eredményeit felhasználja, hivatkozásai egyúttal remek szakirodalmi áttekintést nyújtanak. Különösen figyelemre méltóak az ügy anarchista vonatkozásairól tett megállapításai A szerző' az újraértékelő nézet egyik alapvető bizonyítékából indul ki. A híres anarchista vezető, Carlo Trescának tulajdonított megállapítását, mely szerint Sacco bűnös volt, Francis Russell tárta fel. Ez a gyanú már 1927-ben felmerült az író Upton Sinclairben, de a fenti kijelentés csak 1942-ben hangzott el. Max Eastman nyílt kérdésére Tresca egyszerűen felelt: „Sacco bűnös volt, Vanzetti nem". A beszélgetés itt félbeszakadt, mert mások is beléptek a szobába. A folytatásra nem volt lehetőség, Trescát nemsokára meggyilkolták. Russell különös fontosságot tulajdonított Tresca megjegyzésének, mert őt tartotta az amerikai olasz anarchisták legfőbb tekintélyének, aki Luigi Galleani deportálása után átvette az országos mozgalom irányítását, Sacco és Vanzetti védelmében pedig az „őrangyal" és a .jóságos nagybácsi" szerepét töltötte be. Pernicone pontról pontra cáfolja meg Russell állításait. Az olasz anarchisták mozgalmát tanulmányozva kiderül, hogy az anarchoszindikalista Tresca és a szervezkedés mindenféle formáit elítélő anarchokommunista Galleani között éles ellentét állt fönt. A mozgalomnak nem volt országosan elismert vezetője, a szervezkedés is több ágra szakadt. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy Galleani követői, vezetőjük deportálása után behódoltak volna Trescának, és megosztották volna a klán titkait egy kívülállóval. Az anarchista mozgalom az 1880-as évektől rágódott a kérdésen, hogy azok az anarchisták, akik erőszakosan eltulajdonítanak társadalmi javakat, igazságot tevő forradalmárok-e, vagy közönséges bűnözők, akik a mozgalom ideológiájával próbálnak takarózni. A „térsajátítást" megengedő irányzat az USA-ban szinte tökéletesen hiányzott, teljesen valószínűtlen tehát, hogy a vádlottak ebbe a kis csoportba tartoztak volna. Amennyiben a South Braintree-i fegyveres akcióit és a gyilkosságot a kormány ellen indított anarchista osztályharc egyik elemének tartjuk, elképzelhetetlen éppen a mozgalom földalatti jellege miatt, hogy Trescának fontos közvetlen értesülései lehettek volna az ügyről. A szerző a következőkben Tresca és a Sacco-Vanzetti-ügy összekapcsolódó szálait tárja fel. Tresca befolyásos amerikai ügyvédekkel, politikusokkal tartott kapcsolatot, a mozgalom „ügyintézője" volt. Egyik szervezője lett a Comitato Italiano Pro-Vittime Politiche nevű segélyegyletnek, melyhez Vanzetti is fordult egy alkalommal. Tresca minden lehetséges lépést megtett a védelem érdekében, újságját is az ügy szolgálatába állította, adományokat gyűjtött, végül a Világ Ipari Munkásai (IWW) ügyvédjéhez, Fred Moore-hoz fordult. A kezdeti fellángolás után azonban szerepe csökkent, tevékenysége 1922 után elsősorban Mussolini amerikai hatásának megszüntetésére irányult. Bár egyre kevésbé vett részt a védelem munkájában, az ügyet figyelemmel kísérte. Tevékenységének ismeretében nem túlozhatjuk el fontosságát, de nem szabad átsiklanunk a Saccóról alkotott véleményéről sem. Mivel ennek a véleménynek írásban nem adott hangot, a gyanú megerősítését vagy tagadását csak olyan személyektől lehet várni akik bírták Tresca bizalmát. Közeli barátja, Quintiliano tagadta Russell feltevésének még a lehetőségét is, s az Eastman-féle történetet nem tartotta igaznak, ö ugyanis 1922-ben meglátogatta Saccót a börtönben, és meggyőződött ártatlanságáról. 1963-ban robbant a bomba, Norman Thomas szocialista vezető megerősítette a Sacco bűnösségéről szóló feltevést, Tresca neki is említette a dolgot. Fontos szerepe van azonban itt az időpontoknak. Mert amíg egyrészt bizonyítható, hogy Tresca 1920-27 között mindkét vádlott ártatlanságát szilárdan hitte, ugyanúgy bizonyítottnak vehetjük, hogy 1940-42 körül véleménye megváltozott. 1972-ben újabb tanú jelentkezett John P. Roche személyében, aki azt állította, hogy 1941-ben részt vett egy megbeszélésen, mely Thomas házában zajlott, s ahol Tresca nyíltan azt állította, hogy „Sacco egy jó bajtársat ölt meg", mivel megmenthette volna az ártatlan Vanzettit, ha bevallja saját bűnösségét. Ez a bizonyíték egybevág Thomas 1962-es megemlékezésével, azonban nem oldja meg a kérdést, mivel sejtelmünk sincs, mire alapozta Tresca véleményét, s információi megbízható forrásból származtak-e? Miért csak amerikaiaknak tett említést a dologról, miért nem szólt olasz bajtársainak? Miért közölte ezt a politikailag káros információt, miért nem tartotta magában? Pernicone szerint a dolog nyitját Tresca és az anarchista mozgalom megváltozott kapcsolatában találhatjuk meg. Élete vége felé Tresca kiábrándult a mozgalomból, megkeseredett emberként szállt szembe a galleanisták ellene irányított hadjáratával, mely 1938-ban érte el tetőpontját. Az anarchista szolidaritás véget ért, Tresca már nem