Századok – 1981

FIGYELŐ - Arató Endre emlékezete (1921-1977) (Diószegi István) 820/IV

822 FIGYELŐ 1960-ban két kötetben nyomtatásban is megjelent.) Értekezésében bemutatta a hat magyarországi nemzetiség gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai fejlődését, megvilágította a nemzetiségi mozgalmak kölcsönös kapcsolatait. Elemezte azokat a bonyolult összefüggéseket, amelyek a különböző nemzeti mozgalmak haladó és retrográd vonásai között megmutatkoztak. Itt mutatkozott először egész életművének egyik legnagyobb erénye: a komparatív módszer értő alkalmazása. Ez a módszer eleve megóvta minden nemzeti részrehajlástól, de azt, hogy ellentmond a nemzeti historiográfiákban meggyökeresedett nézeteknek, tudatosan is vállalta. Vállalta, mert meggyőződése volt, hogy a tudomány éppen így segít a múlt és a jelen görcseinek oldásában, hogy az őszinte szókimondással járul hozzá a majdani magasabb harmónia megteremtéséhez. Ezekben az években az elmélyült alkotó munka komoly vezetői megbízatásokkal párosult. Előbb a Szovjetunió és népi demokratikus osztályt irányította, majd az Intézet második igazgatóhelyettesi tisztét viselte. Már intézeti évei alatt gyakran megfordult az egyetemen: kutatási témáiból megbízott előadóként szakkollégiumokat és szakszemináriumokat tartott. Ez a vendégtanári működés 1957 nyarától főhivatássá vált: a Kelet-Európa Történeti Tanszékre kapott egyetemi docensi kinevezést. Új megbízatása nagyon kedvére való volt. Noha az íróasztal mellett érezte igazán otthon magát, mindig igényelte, hogy tudományos eredményeit minél szélesebb körben megismertesse, hogy élőszóban elmondhassa mindazt, ami leginkább foglalkoztatja. Az egyetem a maga nagyszámú hallgatóságával erre sokkal inkább alkalmasabb közeg volt, mint a kislétszámú és témák szerint szakosított kutatóintézet. Volt bőven mondanivalója, és azzal, hogy már intézeti évei alatt összefoglaló témákkal foglalkozott, mintegy felkészült az egyetemi tevékenységre. De nem akart és nem is tudott a készletből, a felhalmozott ismeretekből élni. Egyetemi előadásait csakhamar kész jegyzetekké formálta, és rövid idő alatt egyedül, illetve a Tanszék munkatársaival közösen megírta Csehszlovákia és Jugoszlávia történetét. Az országtörténet azonban nem volt igazi műfaja. Tudta és vallotta, hogy a kelet-európai táj története nem azonos a térségben fennállott és fennálló államok történetének összegével, és hogy az országok szerinti közelítés nem ad lehetőséget a sajátos és az eltérő vonások kimutatására. Előadásaiban az egész régió 19. századi történetét igyekezett átfogni, és az évenként magasabb szinten ismételt kollégiumokban egy újabb nagy szintézis kontúrjait formálta ki. Igazi tanári és kutatói teljesítmény volt ez: téziseit előadásain, szemináriumain finomította, bővítette, vitatható pontokat újabb és újabb forrásanyag bevonásával tisztázta. Akik előadásait és szemináriumait látogatták, egy valódi alkotóműhelyben érezhették magukat. Az egyetemi tevékenység méltó és megérdemelt elismerése volt, amikor 1965-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. A történetírás ideológiai vetülete, a történetírói eredmények társadalmi fogadtatása mindig erősen foglalkoztatta. Nézeteinek kifejtésére, álláspontjának körvonalazására a hatvanas években igen sok alkalom kínálkozott. A hazai történészek és a szomszéd országok történetíróinak megnyilatkozásai kapcsán egyaránt. Idehaza érdekes és tanulságos vita bontakozott ki arról, hogy a magyar függetlenségi törekvések mennyiben szolgálták a társadalmi haladás ügyét, és hogy vajon helyes-e az olyan történetírói közelítés, amely e törekvések és a progresszió között eleve rokonságot tételez. A polémia eredetileg a 17-18. század jelenségei körül folyt, de tulajdonképpen arról volt szó, hogy a marxista történetírás mennyiben teheti magáévá a nemzeti indíttatású történetírás