Századok – 1981

FOLYÓIRATSZEMLE - Gall; Lothar: Bismarck és a bonapartizmus 648/III

648 FOLYÓIRATSZEMLE abból kiutat kereső' vállalkozásként fogható fel, amely egyrészt az 1878-as törvény pozitív kiegészítéseként minősíthető, másrészt viszont - tükrözve a bismarcki társadalompolitika ambivalenciáját -egyszerre tartalmazza a feszültségek feloldására irányuló rugalmas, s az azok elnyomására szolgáló erőszakos, merev elemeket. A társadalombiztosítási törvények értékeléséhez Ullmann elengedhetetlennek nevezi az eredeti bismarcki elképzelések megismerését. A kancellár törekvéseiből mindénekelőtt a valódi munkásvédelem, s a mélyreható szociális reformok megelőzésének tervét olvassa ki. Ezt a célt szolgálja szerinte az állami és a patriarchális szempontok előtérbe állítása, a szociális biztosítás helyett a szociális gondoskodás előtérbe helyezése, valamint a rendszabályozó vonások erősítése a tervezett megoldásban. Az események végső kimenetele szempontjából döntő súlya volt az iparos-körök álláspontjának. A tőkések magatartása a vitában korántsem volt egységes, a bismarcki tervekre vonatkozó nyilatkozataik a feltétlen azonosulás és az azokkal szembeni heves elutasítás széles skáláján mozogtak. A szembehelyezkedők heterogén csoportjában az állami beavatkozás szükségességét elvből tagadó liberálisok, a szociális terhek növekedésétől külföldi versenyképességüket féltő exportra termelők, valamint a legelmaradottabb körülmények között dolgoztató kis- és középüzem tulajdonosok foglaltak helyett. Lényegesen egységesebb tábort alkottak a kancellár támogatói: a rajnai, westfáliai, felsősziléziai, Saar vidéki nehézipari vállalkozók, a délnémet pamut-, bőr-, üveg-, fa-, papír stb. ipar képviselői, akik az új rendtől, a szociális gondoskodástól azt remélték, hogy az úr és alávetett közötti felbomlott személyes kapcsolatok pótlására az ún. „szekunder patriarchalis" viszonyok kialakításához fog hozzájárulni. A nagytőkés körök érdekei mellett cselekvésre ösztönözte Bismarckot a kormányra nehezedő nyomás is. A kancellár és követői felismerték, hogy az 1878-ban bevezetett represszív politikával a munkásmozgalom nem törhető meg, s hogy a szociális békében hozott intézkedések több reménnyel kecsegtető útnak ígérkeznek. Olyan munkásvédelem megszervezésével próbálkoztak tehát, amely úgy képviseli a dolgozók érdekeit, hogy nem sérti közben a vállalkozók alapvető érdekeit sem. Együttműködésük eredményeként született meg az 1884-es balesetbiztosítási, majd az 1889-es öregségi és rokkantsági biztosítási törvény, a mintegy tízéves vita lezárásaként. Ullmann úgy ítéli meg, hogy az említett törvények sem Bismarck, sem az iparosok elképzeléseit nem fedik teljes mértékben, sőt éppen a szociálpolitikai elveknek biztosítanak a tervezettnél nagyobb érvényesülést az uralmi-politikai mozzanatokkal szemben, s ezzel egy modern és működőképes társadalombiztosítási rendszer létrehozásának lehetőségét villantják fel. Hans Ulrich Wehler megállapítása szerint a társadalombiztosítás összetett, bonyolult kérdése csak akkor érthető meg pontosan, ha nagyobb összefüggések részeként vizsgáljuk. Ullmann maga is vallja, hogy az 1880 - 89 között hozott törvények a védővámpolitika bevezetésével, az exporttevékenység fejlesztésével s a tengerentúli expanziós tervek felerősödésével fémjelezhető nagy társadalom-gazdasági és politikai folyamat egyik összetevőjét képezték, s céljuk az ipari szféra társadalmi és politikai dinamizmusának a belső status quo megőrzése érdekében történő felhasználása volt. E. G. Historische Zeitschrift 1979. Bd. 229. 574-610. LOTHAR GALL: BISMARCK ÉS A BONAPARTIZMUS Gall tanulmánya a bismarcki Németország politikai rendszere és a bonapartizmus közötti „rokonság" máig sem egyértelműen tisztázott kérdésére, a két rendszer társadalmi hordozóinak, szociális meghatározóinak, megszületése történelmi hátterének egybevetésével keresi a választ. Tájékozódását megnehezíti az a körülmény, hogy a szakirodalom még nem végezte el a két napóleoni korszak speciális szociális alapvonásainak elemző rekonstrukcióját, s a történeti háttér felületes ismerete gyakran túl általános, a lényegi különbségeket elmosó megállapításokhoz vezetett. így pl. H. Gollwitzer: „Der Cäsarismus Napoleons III. im Widerhall der öffentlichen Meinung Deutschlands" c. tanulmánya (Historische Zeitschrift, 1952.), amely a bonapartista államférfiak sorában említi