Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (Ism.: Tilkovszky Lóránt) 629/III

631 TÖRTÉNETI IRODALOM száma felére csökkent: az Egyesült Balpárt, amely a Vázsonyi halála folytán vezérét vesztett Nemzeti Demokrata Pártnak Rassay pártjával való egyesülésével jött létre, 9 képviseló't tudott bejuttatni a parlamentbe, a Kossuth Párt pedig mindössze 1 mandátumot szerzett. 1928-ban az Egyesült Balpárt ismét összetevőire bomlott; a Nemzeti Demokrata Párt - Vázsonyi Vilmos fiának, Jánosnak vezetésével - visszaállította önálló pártkereteit, Rassay pártja pedig felvette a Nemzeti Szabadelvű Párt nevet. Az 1930. évi fővárosi választások már határozott erőeltolódást mutattak a liberális pártok között Rassay javára; a következő évi országgyűlési választásokon Rassay pártja 6, a Vázsonyi-párt 3 mandátumot szerzett; a Kossuth Párt egyet sem. A liberális pártoknak a Szociáldemokrata Párthoz való viszonya olyan fontos kérdés, amely méltán foglal el megkülönböztetett helyet a téma tárgyalásában. De nem kerülik el a szerző figyelmét a más politikai partnerek, esetenkénti vagy potenciális szövetségesek sem. így szó esik a legitimista ellenzékkel, a keresztényszocialista mozgalom bizonyos irányzataival (Giesswein), haladó kálvinista körökkel (Balthazár) kialakult kapcsolatokról, az 1922 és 1930 közt önálló politikai párttal nem rendelkező kisgazdákhoz való viszonyról, a bizonyos kormánypárti, illetve onnan disszidáló politikai személyekkel és csoportokkal (pl. Kállay Tibor) való esetleges szövetkezés kérdéséről, a kormány szélsőjobboldali ellenzékével való együttműködés gondolatának elutasításáról; azokról a szálakról, amelyek a liberális pártokat szorosabban a kereskedelmi tőkéhez (OMKE), de lazábban - ellentéteik ellenére - a finánctőkés körökhöz és szervezetekhez (TÉBE, GyOSz) is fűzték, továbbá a liberálisoknak az ellenforradalmi viszonyok ellenére is tovább élő szabadkőműves kapcsolatairól. A szerző megismertet a 25-30 ezer tagot számláló Vázsonyi-párt, a 14-15 ezer főnyi tagságúra becsülhető Rassay-párt, s az annál is kisebb taglétszámú Rupert-féle Kossuth Párt szervezeti felépítésével, a sokszor brutális szélsőjobboldali támadásoknak, merényleteknek kitett liberális klubokban, demokrata körökben folytatott politikai munkával és szellemi élettel. Nem hiányzik a liberális jellegű társadalmi szervezetek (Cobden Szövetség, Rotary Club, Magyar Fabiánus Társaság, Feministák Egyesülete stb.) bemutatása sem. Meggyőzően érzékelteti a liberális sajtó számottevő erejét és befolyását (Vázsonyiék Az Újság-ja, Rassay Esti Kurir-ja, Miklós Andor konszernjének lapjai: Az Est, Pesti Napló, Magyarország; a párttal ugyan nem rendelkező, de a szellemi életben — kiadóknál, szerkesztőségekben -bizonyos pozíciókkal rendelkező polgári radikálisok és szabadkőművesek Világ c. lapja, amelyet 1926-tól a Magyar Hírlap vált fel, s ezévtől társadalomtudományi folyóiratuk is van: a Századunk.) Rendkívül érdekfeszítően tárgyalja a kötet a liberális ellenzék Bethlen tízéves kormányzatához való viszonyának alakulását. A liberálisok ellenzékiségének élét jelentős mértékben tompította az a körülmény, hogy Bethlen konszolidációs törekvéseiben a szélsőjobboldali erők visszaszorítását csak üdvözölhették, ugyanakkor - bár illúzióktól sem voltak mentesek - nem szabadulhattak az aggodalomtól, hogy Bethlen pozícióinak megrendülése, a miniszterelnök bukása Gömböst hozhatja az élre, akinek 1928-ban sikerült is visszakerülnie a kormánypártba, s honvédelmi államtitkár, majd miniszter lett. így a liberálisok ellenzékisége főleg arra irányult, hogy Bethlent engedményekre kényszerítsék, s Bethlen politikai taktikája időnként szolgált is kedvező gesztusokkal, és - persze elégtelen - engedményekkel. Bár a liberálisok, mint a szerző kimutatja, nemegyszer hajlamosak voltak saját erejük és befolyásuk túlbecsülésére, mégis okkal tartották nélkülözhetetlennek a külföldi demokráciák segítségét az ország belső demokratizálásának kierőszakolását célzó akcióikhoz. Éppen ezen a téren kellett azonban átélniük legérzékenyebb csalódásaikat: a magyar államháztartás szanálásához anélkül adták meg a nyugati kölcsönt, hogy az ország belső viszonyainak liberális, demokratikus irányban való átalakítását feltételül szabták volna; a frankhamisítási botrány kirobbanása által támadt vihart sem tudták a liberálisok e célra kihasználni, a nyugati hatalmaknak végül is az ügy elsimítását lehetővé tevő magatartása miatt. Csalódásaik ellenére meg-megújuló reményekkel küzdöttek a liberálisok a szabadságeszményeiknek megfelelő politikai és gazdasági viszonyokért; minden olyan törvény és rendelkezés ellen, amely a szabadságjogok további korlátozását, vagy az azoktól való megfosztást célozták, illetve eredményezték. Ezekkel a kérdésekkel a szerző dicséretes konkrétsággal foglalkozik. Elvi ellenségei voltak a liberálisok a diktatúra minden fajtájának; elsősorban az olasz fasizmus, majd a német nemzetiszocializmus felől láttak fenyegető veszélyt a magyarországi belviszonyokra, de elutasították a szovjet rendszert is, s ebbe az a trauma is belejátszott, amit számukra az 1919-es hazai proletárdiktatúra jelentett. Szovjetellenességük mégsem ment odáig, hogy ne szorgalmazták volna a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat a Szovjetunióval. Különösen figyelemre méltó a kötetben annak fejtegetése, hogy a gazdasági válság