Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Urbin Aladár: Batthyány Lajosné visszaemlékezései férje fogságára és halálára 587/III

594 URBAN ALADÁR voltunk Pesttel, hol hitünk szerint még az országgyűlés tartatott, mi már régóta a zsarnokuralom alatt szenvedtünk. Mielőtt a kapitány szobámból távozott volna, említette, hogy neki még a faluban is dolga van és csak mire onnét visszajön, fogja Lajos szobáját és holmiját pecsét alá tenni. Alig távozott ő, lerohantam Lajos szobájába, íróasztalából kivettem azon dolgokat, amelyekről gondoltam, hogy kellemetlefíséget okozhatnának neki: régi leveleket, egy pár családi okmányt, egyebet nem találtam; egy vasláda szinte volt ott; ezt nehezen vihettem volna ki, mert az előszobában, vagyis inkább a folyosón, melyen keresztül kelletett mennem, katonai őrök álltak. Egyébiránt eszembe jutott, hogy december 6-ikán, Lajos elutazásakor Pestre, megkérdeztem őt, hogy nincs-e valami értékes holmi szobájában, melyet azon esetben, menteni kellene, ha nekem is távozni kellene Ikervártól (meg kelletett Lajos-nak ígérni, hogy ha közel Ikervárhoz csata volna, elmegyek onnét Szombathelyre). Da Lajos kérdésemre azt válaszolta nekem: Minden fontos iromány nálam van, ezen pénzes láda üres, hiszen ismered cassám állapotját. — Vajon elfelejtette-e, hogy a ládában levelek voltak? A tiszt azt hitte, hogy pénzes láda és magával vitte, minthogy kulcs nem volt hozzá, hogy ott helyben nyithatta volna ki; pedig később tudtam meg, hogy ezen levelek mulatságra szolgáltak a bécsi társaságban, hol a felsőbb tisztek közül némelyek felolvasták, sőt némelyek még kereskedést űztek, vagy akartak velők űzni; ha sejdítettem volna, hogy a láda, melyet üresnek hittem, valamit tartalmazott, mindenesetre próbáltam volna azt szobámba felvitetni, dacára az őröknek mégis sikerült volna azt megmenteni. Jan. 3-ik. Másnap reggel elindultak a katonák; elmenetelük előtt a nagy kastélynak minden szobáira a császári pecsétet tették, a fegyvereket elvitték a tiszttartónál levő pénzzel és irományokkal együtt; ezek közül, és amelyeket íróasztalában hagytak, nem volt semmi fontos, mi neki árthatott vagy kellemetlenséget okozhatott volna. Az öreg plébánost, ki a katonák ott léte alatt több ízben hozzám akart jönni és utána nézni, mi történik a kastélyban, nemcsak hogy nem eresztették be, hanem igen gorombán utasították vissza a bajonétot feléje tartván. Könnyebben lélekzettem, mikor harmadikán reggel elhagyták végképen a falut, mert lehetőség volt valamit tenni, valakit találni, ki rászánná magát, a veszélyes utat Pestig megtenni, hogy azonnal mentől előbb Lajost felkeresse és neki tudtára adja az ellene történt eljárást. Uti levelet nem adott senki akkor a katonai hatalmon kívül és azt is csak nagy nehezen lehetett kapni és pár napig tartott volna, mindenféle bizonyítványokat kelletett beadni az út indokolására. Szomszédjaimat, Erdődy S.-t, Vidost nem akartam felszólítani, az elsőnek neje volt, a másik el volt foglalva saját dolgaival, Kőnigmayer volt nyögéri plébános eszembe jutott és épen, mikor ezen eszmém jött, őtet arra a lépésre felszólítani, jelentették őt, ő is hallotta, hogy katonák vannak a kastélyban és átjött utána nézni és megtudni, mi oknál fogva jöttek és mi történt Ikervárott? Előadván neki tervemet, azonnal nagy készséggel ajánlotta magát arra a veszélyes útra; sok bajjal, nagy kerülettel (császári tábort el kelletett neki kerülni uti levele nem lévén) ért ő négy nap alatt Pestre, de fájdalom Lajost már nem találta ott. Bicskén volt a küldöttséggel, Pesten pedig látván, hogy minden magyar készült onnét távozni és részint Debreczenbe, részint onnét szét az országba mentek, ő sem mert tovább ott maradni, hol minden perczben Windisgrätz herczeget várták és mentül előbb vissza, hazafelé sietett; intő szavam már akkor minden esetre későn jött volna, ha visszaérkezését is bevárta volna,