Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Popkin; Jeremy D.: A királypárti sajtó a francia forradalomban 450/II
450 I OLYÓIRATSZEMLE JEREMY D. POPK1N: A KIRÁLYPÁRTI SAJTÓ A FRANCIA FORRADALOMBAN A tanulmány a szerző 1979-ben megjelent, az 1792-1800 közötti időszak jobboldali sajtójáról írt könyvének anyagára támaszkodik. 1792. augusztus 10-e magával hozta a királypárti sajtó vereségét is. A nevesebb royalista újságírók, ha nem menekültek idejében, börtönbe vagy nyaktiló alá kerültek, s a győztes forradalom betiltotta a monarchista propagandát. Ennek ellenére néhány jobboldali lap még 1794-ben is rendszeresen megjelent. A történészek véleménye szerint csak jelentéktelenségének köszönhette a royalista sajtó, hogy a terror szele csak megcsapta, de véglegesen nem némította el. Bár az újságírás csak többnyire hírközlésre szorítkozott, néhány jobboldali lap a politikai állásfoglalást is megkockáztatta, nemcsak a Gironde elleni jakobinus küzdelemben, hanem még 1794-ben az Hébert-, Danton-perek idején is. A jakobinusok győzelmét nem tudták megakadályozni, de szívós hátvédharcokat folytattak, és előkészítették a terepet a royalisták későbbi visszatérésére. 1792. augusztus 10-e után, a rövid politikai zavar időszakát leszámítva, négy jól elkülöníthető szakaszra tagolhatjuk a jobboldali sajtó működését. 1792 szeptemberétől a Gironde végleges vereségéig (1793. június 2.) az ellenforradalmi sajtó, mint a jakobinus-ellenes köztársaságpártiak szövetségese, viszonylagos szabadságot élvezett. 1793. június—augusztus folyamán még folytatták a jakobinusok elleni, egyre kilátástalanabb harcot az év végéig, mikor is az ellenzéki lapokat szinte teljesen elnémították. 1794 márciusával kezdődött a negyedik periódus, mikor a még meglévő royalista lapokat megszüntették, munkatársaik egy részét pedig bebörtönözték. Az első időszakban öt lazán együttműködő újság: a Quotidienne, a Révolution de 92, a Journal français, a Bulletin national és a Feuille du Matin jelentette a royalista sajtót. Utóbbi a korábban megszüntetett monarchista Journal de la Cour et de la Ville (ismertebb nevén Petit Gautier) utóda volt, míg a többiek ekkor indultak. Bár egyes kérdésekben eltértek egymástól, egységes politikai csoportként léptek fel, egymás segítségére siettek, ha a köztársasági sajtó támadta őket. Ellenforradalmi tevékenységük széles skálán játszott. Állandó, éles kritikával illették a Forradalmat, igyekeztek defetista módon tálalni a külpolitikai híreket, megpróbáltak szimpátiát kelteni XVI. Lajos mellett. Természetesen nem lehettek oly nyíltan köztársa ságellenesek mint 1792 előtt, vagy 1794 után. Erős polemikus hangvételük megkülönböztette őket más, szintén jakobinusellenes lapoktól. Legnyíltabban a társadalmi-gazdasági egyenlőség tanával szálltak szembe, s hangoztatták az emberek között fennálló vagyoni, jóléti különbségek megtartásának fontosságát. A felvilágosodás eszmerendszerén felnőtt jobboldali újságírók akár Voltaire egyenlőségről írt szövegeit is szembeszegezték a túlzott egyenlősdivel. Másik célpontjuk a köztársasági demokrácia volt. A szeptemberi vérengzések emléke még kísértett, mikor a Feuille du Matin 1792. november 27-i száma kellemetlen kérdést tett fel: „Nagyra értékelnénk - írja a lap -, ha Da(nton), Ma(rat) és Robes(pierre) polgártársak méltóztatnának elárulni, hogy mennyi gyilkosnak kell egybegyűlnie ahhoz, hogy az általuk elkövetett gyilkosság megszűnjön bűnnek lenni, és emberi igazságszolgáltatássá változzon? " Klasszikus ókori érveket húztak elő a demokrácia ellen, de néha még a jakobinusok érvelését is sikerült visszájára fordítaniuk. A Bulletin national 1793. augusztus 15-i számában a szerkesztő (jakobinus érveket hangoztatva) cáfolta azt a nézetet, hogy a társadalom bármely részének joga lenne felkelni nemzeti kormánya ellen. Egy csavarással azonban megváltoztatta a jakobinus szavak értelmét, mert a sanscutotte-oknak címezte a cikket. Igazi jobboldali mozgalom híján a politikai erők küzdelmében a royalista sajtó, bár tisztán látta, hogy a mérsékeltek esélyei is mérsékeltek, a Gironde-ot támogatta a jakobinusok ellen, majd a jakobinusokat a szélsőséges „veszettekkel" szemben. A király perében kétségbe vonták a Konvent jogalapját; a kivégzés után azt hangoztatták, hogy most már egyetlen nemzet sem fog békét kötni a királygyilkosokkal. Közölték XVIII. Lajos proklamációját a régensségről, és beszámoltak az emigránsok mozgolódásairól. Bár a jobboldali lapok a Gironde mögött álltak, véleményük lényeges kérdésekben különbözött. A forradalom „exportálása" során a royalista sajtó megírta a valóságot - éppen a Gironde-dal szemben. Bizonyítékokat publikált a helyi ellenállásról, míg a Gironde szerint a franciákat felszabadítóként üdvözölték. Végül is - mondja a szerző - azt állapíthatjuk meg, hogy a nézetek sokféleségéből a royalista sajtó mindig azt a republikánus irányzatot támogatta, mely legközelebb állt saját véleményéhez. A
