Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

36 SZŰCS JENŐ jének használatát a földesúr bárhol is korlátozta volna. A birtokos ménesei, gulyái, juhnyájai, kondái urasági pásztorok gondozásában benne maradtak a maradvány „prédiális" szervezetben, legelőik minden ismert esetben elkülönített prédiumokon voltak; éppúgy elkülönültek a falvak határaitól, ahogy a saját „ekéhez tartozó föld". A „falu földjén" legeltetett falusi csordák mellett viszont nem egy helyütt találkozunk már a falu pásztoraival. Inkább korlátozás alá esett már az erdők és vizek használata. A faizás vagy makkoltatás korlátozásáról nem értesülünk ugyan, de valamilyen mértékben számolnunk lehet vele. A vadászat „szabadsága" a liptói királyi uradalmi népek esetében már a kisebb állatokra (nyúl, nyest, vadkecske) szorítkozott, a nagyvadak (őz, szarvas, vadkan) el voltak zárva a paraszt elől, sőt bizonyos helyeken az ispán által kitűzött jelek (signa) mutatták, meddig szabad vadászni (1265). A halászat joga is a kisebb patakokra korlátozódott, a Vágót és nagyobb folyókat erdőőrök őrizték a „népek" elől. Megesett, hogy még vendégtelepes községekben is (pl. Kövi 1273) kijelölték a faluhatáron belül az uraság számára fenntartott, tilalmas halastavakat. Mindazonáltal a tiltásokon korszakunkban még nincs nagy súly, nem úgy, mint a középkor végén. Még ha korlátozásokkal, s csak használati szinten is, a telkes jobbágy már valóban sajátjának tekinthette a faluhatárt, ellentétben servilis conditio]» ősével, aki ha használta is a határt, óhatatlanul elsősorban úri földet látott benne. A szemléleti változás gyökere, hogy a határhasználat mindennapi szabályozása a földesúr tisztjének feladatköréből egyértelműen a faluközösség hatáskörébe ment át, melynek élén a falu választott — noha a földesúrnak jóváhagyásra „bemutatott" - falunagya (villicus)álit. A faluközösség kialakulásának és kommunális jogainak eléggé homályos kérdéskörére később még visszatérünk. Valószínűnek látszik mindenesetre, hogy ha voltak is a faluszervezetnek ősi gyökerei, hiszen már Szent László és Kálmán király dekrétumai számoltak falunagyokkal és a falu „véneivel" (seniores), ez az ősi szervezet elsősorban ama falvakban működhetett érdemleges hatáskörrel, melyekben a lakosság (vagy annak része) megtartotta „szabad" nevét. Annyi bizonyos, hogy a termelés legtipikusabb korai feudális szervezetei, a prédiális „szolgaüzemek" egyedül és kizárólag a földesúr tisztjeinek irányítása alatt működtek. Ám kétséges, hogy még akár a terményszolgáltató, de a korai szervezésű birtokorganizmusokba betagolódó falutelepüléseken is számolhatunk-e a szó igazi értelmében vett faluszervezetekkel. Ha szükség volt is a határhasználat szabályozása vagy a földesúri adó behajtása és beszállítása terén valamilyen paraszti közreműködésre, az bizonyára szorosan alá volt rendelve a földesúr emberének; a közreműködők földesúri közegnek, nem a paraszti közösség elöljáróinak számíthattak. Várföldeken az alapvető szervezeti keret a katonai beosztásból átvett, több falut átfogó százados szervezet (centurionatus) volt, élén egy-egy várjobbággyal, a száznaggyal (maior, centurio). Semmi nyoma a falu ,.nagyja", maior]a. meglétének, holott ha létezett volna, a Váradi Regestrum státuspereiben, a várnépi parasztok igényeinek képviselőiként feltétlenül szerepe lett volna. Ehelyett a várbeliek a maguk követeléseit, ha csak lehetett, birtokszervezeti elöljáróik, ,jobbágyaik" támogatásával (cum iobagionibus eorum) vitték a káptalan elé. Nem a falu, hanem a század volt az a keret, melyre a kollektív szolgáltatásokat kivetették, Dömösön például a méhsört (1138), sőt Bars-Váralján még akkor is száz-száz háznép maradt a kollektív termény adó kivetési kerete, amikor a to.vpe.s-ki váltság már természetesen meghozta a falunagy választásának jogát. A dénáradót is régi szokás szerint (Kálmán I, 79) századonként hajtotta be a száznagy. Márpedig az adóadminisztrá-