Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I
34 SZŰCS JENŐ főként olyan falvakban, ahol az úrnak csak birtokrésze volt —, hogy az „udvarhelyre" (locus curiae) önállóan gazdálkodó szolgai mansio-kat ültettek, akik természetesen beletagozódtak a határhasználat osztásos rendszerébe. A földesúri curidi persze kétszer annyi részesedés (sors) illette meg a szántóföldből az újraosztásnál, mint a falusiakat, de a parasztok házhelyénél nagyobb udvarhelyre a földesúr nem is egy, hanem két-három szolgacsaládot telepített. Felkér faluban a 13. század elején például az aradi káptalannak két ilyen udvarhelye volt (locum ad duas curias), melyeken öt oda helyezett család élt, gazdálkodott és részesedett az osztásos határhasználatból (unusquisque istorum sortem habet cum villanis). Minthogy a káptalant kétszeres nagyságú földrészesedés illette meg (ecclesia habet duas sortes), a megosztott ,.kúriákon" élő káptalani parasztokra lényegében véve egy-egy teljes sors, „fűkötél" jutott. Minél szélesebben elterjedt a prédiális curia helyén a paraszti gazdálkodás, annál inkább nevezhették magát a paraszti házhelyet is „udvarhelynek", sőt vannak nyomai, hogy az alakuló jobbágytelek legarchaikusabb magyar megnevezése éppen egyszerűen hely lehetett. A szó a magyar régiségben szállást, lakóhelyet jelentett, gyakran személynévi összetételben, mint már a tihanyi alapítólevélben Oluphel. Míg itt a megnevezés mintegy „felülről" ereszkedett le a paraszti szférára, a mansio „alulról" tört utat. Ha egyszer már megszokottá vált, hogy paraszti „család, háznép" él egy-egy „udvarhelyen", kézenfekvő volt, hogy előbb-utóbb maga a név átmegy a telekre — annál is inkább, mert a mansio, mansus eredetileg tulajdonképpen ,.házat" jelentett. De egy ideig a földesúri szemlélet is hozzájárult e képzet megrögzítéséhez, hiszen a régi szokás és szóhasználat szerint a szolgáltatás és munka „adóegysége" a háznép volt, a terheket „egy-egy háznéptől" (de singulis mansionibus) hajtották be. Ugyanezt akitételt használták egy időn át még azután is, hogy adóalappá valójában már a telek lett, amit világosan mutat, hogy a 13. századi /íospes-kiváltságok nagy többségében még a fenti fordulat áll, noha annak tartalma már: „egy-egy telektől". Az átmenet időszakában persze gyakran nehéz szétválasztani a szó régi és új tartalmát. Ε kétféle megjelölés évtizedeken át egymás mellett, egymással váltakozva élt az oklevélnyelvben, egyeztetve — mint láttuk — a német, morva, sziléziai telepesek által behozott lehen (laneus) tartalmával. Maga a magyar parasztság azonban a maga fogalomvilágából választotta ki az új jelenség nevét: hely vagy ülés. A kettő ugyanazt jelentette a legmindennapibb vonatkozásokban is; a tyúkól helyének neve például „tyúkól ülése" (tykolylese 1356) volt. Az „ülés" képzete az ősi szemléletben a helyváltoztatással, vándorlással, de az ideiglenes „szállással" (descensus) szemben is a ,.helyben" maradást, a „hely" tartós elfoglalását, a „megülést", végeredményben tehát a helyhez kötött, állandó lakhelyet jelölte, a latin sedes, sessio magyar megfelelőjeként. A helynévtípusokban az -ülése személynévi összetétel a -háza, -laka szinonimája. A szántóföldi külsőséggel szembeállítva a terra sessionalis (pl. 1260) azt a falubeli belső földterületet jelölte, ahol a lakosok házhelye, „ülése", sessíoja volt. Itt egyszersmind udvar (area) is volt; az „udvar azaz üléshely" számított annak az állandó pólusnak, melyhez az időnként váltakozó helyű külsőség, szántóföld tartozott (aream sive locum sessionalem cum terris arabilibus et aliis utilitatibus 1299). A háromféle név, melyek mellett egyéb terminusok eltörpülnek, ugyanazt a változást háromféle nézőpontból közelítette meg. Az „udvarhely" (curia vagy locus, fundus curiae) eredendően a gazdasági, „üzemi" váltást fejezte ki, ahogy a prédiális kereteket a
