Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 305 birtokain az 1260-as években pontosan ez a 7 pondus lett a hasonló engedményeket kieszközlő monostori alattvalók normálcenzusa, mindössze egy pondusnyi összeggel fejezve ki e jogállapot és a „szabad jobbágyok" státuskülönbségét; az utóbbiak cenzusa ugyanis, mint emlékezhetünk rá (1267), fél fertő, azaz 6 pondus volt. Ha nem a pénzcenzus, akkor terményterhük volt magasabb. Évente háromnál többször kellett volna „ajándékok" címén terményt adniuk? Ez szintén kizárt, mert három nagy ünnepen (a szomszédos pannonhalmi szervezetben, például húshagyó kedd, húsvét és Szent Márton napján) kívül ezt az adófajtát, mely különben a terményadók közül mindenütt a legenyhébb volt, az országban sehol sem követelték. Ha nem a munera súlya volt nagyobb, akkor az 1322. évben elengedett „egyéb adókon" (cetera débita) mindenekelőtt az akkoriban már nem emlegetett apáti „megszállás" (descensus) címén kivetett terményadó értendő, melyről csakugyan tudjuk, hogy fél századdal korábban még a szintén kedvezményeket elnyerő falvak, például Veszprémszőllős „miként a monostor egyéb falvai is, adni szokták" (1270). Ε súlyos adónem alól a kor telepesfalvai általában már elvileg mentesültek, a király turóci és liptói népei viszont még nem. Könnyen lehet, hogy a gamásiak közül legalábbis az 1211. évi összeírás udvarnokainak utódait még ahhoz hasonlóan évi rendes terményadó („akógabona") is terhelte, mint akár a rokon pannonhalmi szervezetben, akár a király liptói uradalmában; az utóbbiakat 1265 előtt még háznépenként terhelő 5 akó mennyiség, mint emlékezhetünk, csak a szabályozáskor csökkent le felére. De a szolgáltatásokon kívül bizonyos „egyéb munkákat" (cetera servitia) is csak 1322-ben engedett el az apátság. Valószínű, hogy a monostori szőlők továbbra is fenntartott művelési kötelezettségén kívül a gamásiakat még a „kondicionális szabadság" keretében is terhelte valamennyi mezei robot, alighanem ahhoz hasonlóan néhány napra limitált aratás, szénagyűjtés, behordás és fuvarozás, mint a rokon pannonhalmi szervezetben. Noha a tihanyi apátság Gamás falusi népei összességükben (vagy nagy többségükben) már jóval 1264 előtt „kondicionáriusoknak" minősültek, soraikat valamilyen mértékben bizonyára éppúgy megosztotta még az ősi szolgálati hierarchia maradványa, mint a monostor többi ismert egykorú Somogy és Veszprém megyei birtokán. A falu .jobbágyi" rétegének többsége majd csak a megegyezés után három évvel (1267) kényszerül tudomásul venni, hogy sorsa végérvényesen a paraszti lét (ők még nem is tartozhattak a megegyezést kikényszerítő „kondicionárius emberek" közé), a fél évszázaddal korábban itt összeírt udvarnokok, iparosok és fél-szolgai agricolák, vinitorok ivadékai pedig valamilyen mértékben még bizonyára hurcolták az apáról fiúra öröklődő, még az udvarnokok esetében is rokonsági csoportok szerint számon tartott (de genere, generacione vdornicçrum) jogállapot ballasztját. Ilyen közegben egyelőre az egységes „jobbágyi szabadság" eszméje még akkor sem ereszthetett igazi mély gyökereket, ha a falulakosság földesurával szemben már egységnek tudta magát. Ez a megosztottság könnyíthette meg az apát jlolgát, hogy egy közbülső fokozatban találja meg a kompromisszumot, ha már egyezkedésre kényszerült: a „kondicionális szabadságban". A mintát az apát minden belső valószínűség szerint kegyurától, IV. Béla királytól kölcsönözte, noha bizonyára nem közvetlenül Zólyomból, hanem a zólyomi minta alapján a szomszédos Somogy megyei segesdi uradalomból, s noha a király a maga uradalmi reformjaival megteremtett újfajta paraszti status libertatis fogalmát nem teoretizálta, alattvalóit egyszerűen „népeinek" nevezte. A földesúri terhek szerkezete félreérthetetlenül rokon. Somogyban is ahhoz hasonlóan
