Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 293 Ami viszont az állagában megsokszorozódó világi nagybirtokot illeti, korábbi előzmények után 1270 táján nagyjában-egészében meg lehet húzni azt a vonalat, amelyen túl a .jobbágy" fogalomról már nyugodtan el lehet hagyni az idézőjelet, mert bárminemű, számunkra idegen fogalmi specifikum nélkül lényegileg ugyanazt jelenti, mint akár a 15. vagy a 18. században: a földesúr bizonyos jogokat élvező és meghatározott — nem személyére, hanem telkére nehezedő - kötelezettségekkel tartozó paraszti alattvalója, minden belső jogi-státusbeli különbség nélkül. Elő-előtűnnek még 1270 után is szabadosok (libertini) a birtokosztályokban vagy önmegváltások kapcsán, de már inkább csak közép- és kisbirtokon. A váruradalmakban vagy egyáltalán nagyobb birtokkomplexumokon azonban általában már a század utolsó harmadában sem számolnak a magánbirtok eme kondicionáriusaival, vagy ha igen, maradványuk elenyészően csekély - mint láttuk, a tolnai Ábrahám tartozékai között mindössze három család. Miként a predium, a libertinus fogalma sem fordul elő már egyáltalán az ország újonnan benépesített zónáiban. A szabadosok egyebütt is egyszerűen elapadnak, „eltűnnek" a forrásokból a század végére, mert eltűntek a valóságból: önmegváltás révén vagy automatikusan felszívódtak a nagybirtok egységes jobbágynépébe. Ε sokaságot persze átfogó értelemben gyakran nevezik még a régi módon „népeknek" (populi), még gyakrabban azonban magától értetődően jobbágyoknak. Mint a jobbágytelek kialakulásánál láttuk, 1270 táján legalábbis a nyugati országrészen már természetes jelenség, hogy aki a falubeli telken él — akár mansio, curia, lehen vagy bármi más a telek megnevezése -, annak neve jobbágy; ha a telek éppen „üres", akkor arra vár, hogy egy jövevény paraszt felvállalja, akinek neve szintén jobbágy lesz. Nem számít már valami szokatlannak az olyasféle szabályozás, mint az esztergomi Káptalan előtt az Ipoly melletti Berzence falu, Zalatna föld és egy sor más falu megosztásánál az osztozó felek írásba foglaltatott kikötése: mindkét fél a maga jobbágyait (iobagiones suos) szabadon áttelepítheti régi földjéről osztályban megkapott új földjére; ha pedig bárki a felek közül a másik fél jobbágyait visszatartja, vagy a maga falvából eltávozókat bármi módon visszakényszeríti, minden jobbágy után 10 márkát tartozik fizetni (1279). A szolga hagyományos adásvételi ára, mint tudjuk, 3 márka, a szabadosé 1 márka volt; a jobbágynak természetesen nem volt már emberfő szerinti „ára", csak munkája és szolgáltatásai szerinti értéke; ez a becsérték mégis, annak ellenére, hogy a jobbágyoktól behajtható járadék sokkal kisebb volt, mint a „szolgarendű személy" elsajátítási rátája, az előbbi összegeknél jóval magasabb volt. A világi birtok „népeinek" terminológiai jelölését nem is érdemes tovább követni a század utolsó két évtizedében, mert ha az nem is formalizált — egyáltalán alig valami formalizált a középkorban -, nincs már jelentősége, hogy egyik vagy másik oklevéladó egyszerűen „népekről" (populi), „emberekről" (homines) vagy jobbágyokról tesz említést, minthogy e megjelölések közé gyakran kitett seu, sive szócska is jelzi, hogy ugyanarról van szó. A képet egyedül az az említett körülmény motiválja, hogy helyenként, kivált kisebb birtokokon jelen voltak még a szolgák vagy szabadosok; ha azonban nagyobb birtokosok osztályairól vagy hatalmaskodásairól, olykor már adományairól van szó a századvégen, az esetek túlnyomóan nagy részében az érintett földesúri alattvalók megnevezése per longum et latum, minden további nélkül jobbágy, hogy aztán a szabad költözést elvileg is kimondó királyi tanácsi határozat az 1298 utáni évekből mintegy állami érvénnyel szentesítse és zárja le jogilag a több évtizedes terminológiai fejlődést: 3 Századok 1981/2
