Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
288 SZŰCS JENŐ például a közeli Pannonhalmán 1240 táján a szabadosok, vagy 1267 táján magában a tihanyi szervezetben a pénzadózó kondicionáriusok; e fél fertő lett a század második felében a paraszti pénzcenzus országos normál középértéke. A lefokozott jobbágy azonban megtartotta mind „szabadságát", mind .jobbágyi nevét", ami adózó mivoltával együtt nem egyebet jelent, mint hogy azonossá vált a nem „tiszti" címen, hanem az egyház „védelme alá" húzódás címén jobbágyokká vált egykori szabad paraszti elemekkel: Pannonhalma már 1240 körül pénzadózó „szabad jobbágyaival" (liberi iobagiones solventes tributa), egyebek közt a komáromi Néma prédiumon élőkkel vagy a bőven tárgyalt Sala földiekkel. Más szóval, átsorolódott az 1269. évi fehérvári lista első, második vagy negyedik fokozatából a harmadikba. A változás azonban nem pusztán átsorolás volt, hanem egyidejűleg mennyiségi és minőségi struktúraváltás. A tihanyi monostornak fél évszázaddal korábban (1211) 130 jobbágy háznépe (ioubagiones ecclesie) volt. A tatár portyázok Tihany környékét sem kímélő népességpusztítása és az összeírás óta bekövetkezett növekedés valószínűleg többé-kevésbé semlegesítette egymást; ha így volt, ez azt jelenti, hogy a tihanyi birtokokon a régi .jobbágy" réteg valamivel több mint 90 százaléka lett ez esetben egyetlen királyi intézkedés jóvoltából visszavonhatatlanul pénzadózó jobbágyparaszt — sőt alighanem a 12 személy számszerű kiválasztása pontosan az egytizednyi elven alapult. Hogy az arány nagyjából másutt is ilyen nagyságrendű lehetett, van egy további támpontunk is. A 13. században átszerkesztett, interpolált pécsváradi alapítólevél szerint a monostornak István király 1015-ben 200 vitézt (miles) adott, akik közül 12 lovas (équités) alkotta az apát fegyveres kíséretét. A számok azonban, miként az egész uradalmi nép esetében, a szerkesztmény idején kerültek a hamisítványba az akkori status quo szerint, azaz Pécsváradon a 13. században mindössze csak 6 százalékot tett ki az a réteg, mely már a század derekán „nemes hadakozó" (nobiles exercituantes) címmel kezdett élni, a következő században pedig majd „prédiális nemes" lesz; a többi itt is jobbágyparaszttá vált. Nem téveszthet meg bennünket, hogy a tihanyiak ragaszkodni próbáltak státusszimbólumot is jelentő hadakozási kötelezettségeikhez, mert ezt egyrészt nem kellett feltétlenül komolyan venni, másrészt még e korban sem vált el a hadakozás elhatározó módon és elvileg a paraszti léttől, legalábbis annak felső szintjétől. Még az 1264/65 évi belháborúban is bőven harcoltak várnépi parasztok, tárnokok, szakácsok, udvarnokok és hasonló kondicionárius státusú királyi és királynéi birtokalattvalók, még valamilyen mértékben érvényben volt a Freisingi Otto által a 12. századközepén feljegyzett kvóta, miszerint veszély esetén a falulakosok (coloni) egy-három tized részét fegyverbe szólították, a szabad vendégtelepesek korábbi hadkötelezettségének maradványa pedig még az 1270 utáni Ziospes-kiváltságlevelekben is mutatkozik. Az apátokat különben sem kellett félteni, hogy mindössze csak tucatnyi katonájuk marad. Ennyi maradt meg ugyanis a régi szisztémából; az új hadi szisztéma minőségi elemét már a magánfamiliárisok alkották. A változás mennyiségi oldala tehát abban állt, hogy a jobbágyok kilenctizede végérvényesen paraszt lett - ám nem valami olyan elmosódott értelemben, hogy de facto eddig is „többé-kevésbé" paraszti létszintjük nyert szankcionálást, hanem abban a minőségi értelemben, hogy az egyházi birtokon eleddig egészen elenyészően csekély (vagy teljesen hiányzp) paraszti „szabad jobbágy" elem, mely a világi nagybirtokokon organikusan képződött és szélesedett ki a 13. század első évtizedeinek kezdetei után a század derekát követően, legálisan megjelent immár az archaikus ,intézményi" birtokstruktúrában is. A tihanyi apátnak is megvoltak tehát 1267 után immár a maga egyelőre váltig
