Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 285 még életben levő Saul három fiával együtt már egy Szákai Latabárfia Csorna nevű úr jobbágya volt (iobagiones dicti Chama), néhai Hites három és néhai Izsép egyik fia pedig a pozsonyi káptalan jobbágyaiként (iobagiones capituli) Apka faluban éltek, Izsép másik fia meg ismeretlen helyre, költözött el. Ekkor jutott eszébe Sike úr nemzetségi atyjafiának, bizonyos Ernye ispánnak, hogy e régóta másutt lakó, s régen szabályszerű önmegváltással „jobbággyá" emelkedett embereket — pontosabban azok ivadékait is — visszakövetelje mint a maga „örökletes szabadosait". Végül is az országbíró jóváhagyásával a győri káptalan előtt megszületett a megegyezés: az idős Saul fiaival együtt, a másik két jobbágycsaládnál már csak a fiak (összesen nyolc személy), fizetnek együttesen 12 márkát Ernye ispánnak, a távolabbra költözött fivérért is még 11/2 márkát, s ezáltal a rokon is hajlandó elismerni, hogy e személyek „örök szabadságnak örvendhetnek" (et sic perpetua libertate fruentur), vagyis: „ők és minden utóduk ahol csak akarnak, szabadon élhetnek" (liberam ubicunque voluerint manendi habeant facultatem). Az ügy sajátos kuriózuma, hogy ezt a jogot a három parasztcsalád régen „megvásárolta" már, valójában tehát kétszer fizettek szabadságukért. Ez az aspektus önmagában sem érdektelen, mert a nemesi nemzetségi birtoklás bármiféle fejlődést és mobilitást gátló természetére világít rá érzékletesen. Az ügy jogi háttere ugyanis nyilvánvalóan abban állt, hogy e parasztok „közös szabadosoknak" számítottak, Ernye ispán pedig még több évtizedes távlatból is érvényesíteni volt képes rokonsági jogrészét, midőn rájött, hogy ily módon könnyen pénzhez juthat — noha egy főért már nem 3 1/3 márkát, csak 11/2 márkát kapott. Az ilyen komplikációk, rokonsági viták kizárásának célzata vezette különben a nemeseket, hogy éppen az 1260—70-es években sorra-rendre megváltották egymástól a „közös" szabadosokat, a Ják nemzetség egy tagja például fél márkát fizetett rokonának ilyen címen (pro communi libertino). De a nemzetségi vagyonjog anomáliájánál és a nemesi rafinériánál is lényegesebb számunkra, hogy az „örök szabadsághoz" jutó korábbi kötött paraszti elem új földesuránál magától értetődően mint „jobbágy" helyezkedett el. Ezt az ügyet azért foglalták írásba, mert Ernye ispán történetesen rábukkant a nem túl távolra költözött parasztcsaládokra (az Apor nem birtokai Moson megyében voltak, a szóban forgó Apka falu pedig a Duna túloldalára, Pozsony megyébe esett) és pénzszerzési ötletét az országbíró támogatásával realizálni is tudta. A különféle betelepítésre váró magánbirtokokon hirtelen megszaporodó jobbágyok esetében azonban természetesen semmiféle írás nem készült, mert a fenti eset teljes és szabályos legalitásával ellentétben a földesurak új telepesei merőben illegális szökevények voltak: nem önmegváltó szabadosok, hanem éppen az önmegváltás jogából kizárt királyi és egyházi kondicionáriusok, meg éppenséggel nagy számban szolgák. Minthogy a betelepítésre váró nagy adományföldeken és egyéb szerzett birtokokon a világi úrnak sem lehetősége nem volt a régi módon kötött paraszti állapot konzerválására (mert ehhez nem volt hatalma), sem nem ragaszkodott már a hagyományosan merev kötöttségekhez (mert a belső kolonizációban érdekelt szabadabb paraszti elemre volt szüksége), afféle szolgáltatásokban állapodott meg a telepesként jelentkezőkkel, amilyen már meglevő „szabad jobbágyai" esetében is „szokásban volt" — következésképpen ezeket is ,jobbágyainak" nevezte. így érthető, hogy már a század dereka után, ha telepesek toborzásáról, „gyűjtéséről" van szó, a congregare, convocare képzetével szinte automatikusan kapcsolódik egybe a iobagio fogalma (pl. 1253, 1255, 1256, 1264, 1265, 1270 stb.). Akiket újonnan telepítettek, eo ipso .jobbágyoknak"