Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 283 háznépet tett ki, az egész (precokkA és kápolnahordozókkal számított) jobbágyi testület kereken 8 százalékát, az uradalmi népesség kevesebb mint 2 százalékát. Mégis ők alkották a parasztnép minőségi elemét. Ők — a héceiek kivételével — nem voltak uradalmi „tisztek", hanem parasztok, ilyen minőségükben viszont „szabadok". Éppen nem a monostori szervezet ősrégi alkatelemei vagy produktumai voltak, hanem világi nagybirtokról (ahol a hozzájuk hasonlók már sokkal nagyobb hányadban éltek) az egyház fennhatósága alá került elemek, esetleg földjükkel együtt az egyház „védelme alá" beállt egyéb „szabad kondíciójú emberek". Földesúri terheik más jellegűek, lényegesen könnyebbek is voltak, mint a „lovas jobbágyoké", noha nem bizonyos, hogy rangban és presztízsben - a héceiek kivételével — fölöttük álltak volna, sőt ilyen tekintetben alighanem alattuk. Megkülönböztető jegyük mindenesetre a „jobbágyi szabadság" volt. A „tiszteket" és a „lovon szolgáló" jobbágyokat nem nevezték szabadnak, minthogy csak az „egyház szabadjai" lévén, jogállapotuk végső fokon „kondicionális szabadságnak" minősült, nem volt hangsúlyozandó. Az egységes jobbágyság kialakulásának megértését a történeti irodalomban kétféle elterjedt nézet nehezíti meg — éspedig nemcsak fogalmi tekintetben. Az egyik dominánsan, ha nem is kizárólag, „tiszteket" és katonaféle elemeket, a leendő uralkodó osztály — a nemesség — „csíráit" tartja számon e korai feudális, jobbágy"-konglomerátumban, ami még a várjobbágyoknak is csak kisebb hányadára áll meg, még törpébb arányban az egyházi szervezetre, s valószínűleg egyáltalán nem a magánbirtokra. A képlet lényege ezzel szemben, hogy már 1200 táján is számottevő hányadban de facto parasztokról van szó, mely körülményt még elfedi de iure az egységes - archaikus módon „rendi" jellegű -„státus" leple. Ha ezt a tényt nem látjuk világosan, maga a jobbágy szó fogalomtörténete is érthetetlen. A másik nézet a feudalizmus és az állam kialakulásának mozzanatával egy csapásra „fél-szabad" állapotba degradáltat minden számba jövő és elképzelhető paraszti elemet, nem hagyva talpalattnyi helyet még e korai struktúrában sem egy ennél mégiscsak „szabadabb" parasztságnak. Magában az egyetemes történetírásban és nálunk is tekintélyes hagyományú „fél-szabad" terminusban az a félrevezető, hogy bár helytállóan próbálja kifejezni e szabadság „nem egész" mibenlétét, mégis nagyjából azonos állapotot szuggerál a különféle paraszti rétegek viszonylatában, holott a lényeg éppen a „relatív szabadság" és a „relatív szolgaság" sokfokozatú skálájában áll. Mármost mit értsünk pontosan ezen a „fél" mennyiségen? Ilyen alapon akár „negyed" vagy „nyolcad" szabadságról (másfelől szolgaságról) is lehetne beszélni, és így tovább hányadolva -csakhogy mivel mérjük ezeket a hányadokat? Még megtévesztőbb, ha a kor fogalomrendszerének paraszti „teljes (abszolút, örök) szabadságát" is belegyömöszöljük ebbe a homogenizált „fél-szabad" kategóriába, holott ezt a természetesen nem teljes és nem abszolút paraszti szabadságot maga a kor azért nevezte így, mert minőségében valami egészen másnak fogta fel, mint a többi fokozatot, mintegy: a lehetőségekhez és a realitásokhoz képest tekintette „teljesnek". S annyiban az is volt, hogy egyedül ennek részese rendelkezett azzal a lényegbevágó személyi szabadságjoggal, hogy törvényesen otthagyhatta földesurát. Noha nem ez volt az egyedüli minőségi különbség minden más földet művelővel szemben, ez már önmagában oly hatalmas jognak számított - s csakugyan az is volt -, hogy elegendőnek tűnt önmagában kiemelni. Célszerűbbnek látszik tehát inkább mégmaradni magának a kornak a terminológiájánál, nem különben a kor által érzékelt nagy minőségi különbségnél - természetesen megvilágítva lényegüket -,