Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

22 SZŰCS JENŐ rást követő évtizedek fejleményeit. Az egyik, hogy a prédiális gazdálkodás felszámolásának hulláma a nagy egyházi birtokszervezetekhez képest vagy fél évszázados késéssel érte el a világi birtokot, de ott is egyelőre inkább még csak a legnagyobbakat. Előbbi statisztikai összesítésünkben a kisebb birtokosok többsége „húzza le" az átlagot a 12. századrajellemző szintre. Akadnak már nagybirtokok, melyeknek struktúrája elhatározó módon átsúlyozódott a szabadosok gazdaságára, éspedig hellyel-közzel máris nagyobb mértékben, mint az egyházi birtokszervezetek velük párhuzamba állítható kondicionáriusainak jellemző aránya, sőt már számottevő súlyt nyernek olyan faluszervezetek, szabadabb állapotú parasztgazdaságok is, amilyenek az egyház „népei" közül egyelőre teljességgel hiányoznak. A másik tanulság nem kevésbé fontos. Ha egyszer a változás szele megérintette a világi urat, az ,intézményi" hagyományoktól nem kötött gazdálkodás átalakítása sokkal gyorsabb, maga a strukturális átváltás arányaiban is jóval radikálisabb, mint ami egyáltalán elképzelhető az egyház (vagy a királyi birtokszervezetek) esetében. Az „egyenlőtlen fejlődés" sajátságos képlete csíráiban már a tatáijárás előtt felvázolódik — noha a magánbirtokban rejlő vállalkozókedv egyelőre még eléggé kivételesnek látszik. Miután áttekintettük a gazdálkodás korai feudális prototípusait, s megkíséreltünk megragadni valamit a fejlődés ritmusából is, téijünk vissza még egy mozzanat erejéig a prédiális „üzemtől" lényegileg már elszakadt parasztgazdaság formálódásához a tatáijárás előtti időben, már ahogy az a pannonhalmi birtokokon 1240 táján a kondicionális mansiok hátterében kirajzolódik. Láttuk, hogy ami ember és föld kapcsolatát illeti, a korai időszakban még a mérleg nyelve annyiban a nagy birtokszervezetek javára mozdult el, amennyiben itt az ember adható-vehető „ingóság" jellege gyakorlatilag már korán megszűnt, a falvak lakosait többnyire sok nemzedéknyi múlt kötötte egyazon faluhatárhoz, a háznépek és a művelt föld mennyisége pedig elég stabil korrelációt mutat. Nem maga a jobbágytelek jelensége áll már itt előttünk? Kétségkívül megjelenik már a 13. század első évtizedeiben egy fontos új tényező, mely a paraszt jogi-társadalmi státusától vagy akár birtokszervezeti hovatartozásától függetlenül, sőt egyáltalán a földesúr és a paraszt jogviszonyának szféráján kívül immanens erővel hatott a jobbágytelek kialakulására: magának a művelési rendszernek az átalakulása. A lényeget világítja meg a más összefüggésben már említett Szöllős falu (Veszprém m.) példája, ahol három földesuraság alattvalói éltek. Mint Albeus összeírásából tudjuk, a 10 ekealja nagyságú faluhatár tizedrésze a királyné itteni népeit illette meg, a többi kilenc ekealja pedig fele-fele arányban oszlott meg a pannonhalmi apátság 16 háznépe és a templáriusok parasztjai közt; egy háznépre tehát 30 hold körüli határrész jutott. Ám itt korántsem arról volt szó, hogy a faluhatár a földtulajdoni arány szerint megoszolván, egyedül a földesúri rendelkezéstől függött az egy-egy háznépet megillető földnagyság. Néhány é^vel utóbb, már a tatáijárás után egy újrarendezésből értesülünk, hogy e 10 ekealjnyi (1200 hold) határ pontosan 40 „fűkötélre" oszlott, vagyis az osztásos határhasználat volt az a tényező, mely rögzítette az egy háznépet megillető pontosan 30 holdnyi határrészt. Ennek persze fele lehetett szántóföld. A háznép, mansio és a szántóföld közt tehát maga az új művelési rendszer osztásos határhasználati formája teremtett korábban ismeretlen szoros kapcsolatot, amit a három földesúr tulajdonosi szférájától függetlenül működő faluközösség szabályozott. Ahol egyáltalán arról értesülünk, hogy valamely földesúr alattvalóinak földje „közös a faluval" (habent terram communem cum villa), azt „közösen" (communiter) használják a falu többi lakosaival, emögött már eleve egyfajta paraszti com-