Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ewans; R. J. W.: The making of the Habsburg Monarchy 1550-1700. An interpretation. (Ism.: Niederhauser Emil) 233/I

234 TÖRTÉNETI IRODALOM 234 politikatörténet következik, vagy most a kultúrtörténet, hanem a témának megfelelően váltogatja és összefonja, ahogy az a valóságban is megtörtént. Az 1550-1700-as évek mint két határpont nyilván riadalmat kelthet nálunk, mert hiszen milyen fontos esemény kötődik az egyikhez vagy a másikhoz? Természetesen semmi, pusztán angolszász gyakorlatról van szó, amely így szereti jelezni az évszázadokat. Ha valaki nálunk írná meg ezt a könyvet, nyilván úgy kellene fogalmaznia, hogy a 16—17. században. Ahogy ebben az esetben sem kellene mereven az időrendi határokhoz ragaszkodni, éppúgy nem teszi ezt meg Evans sem, hátrafelé, még inkább előre, a 18. századba is átnyúl sokszor. Érdemben persze mégis az I. Ferdinándtól I. Lipótig terjedő korszakot vizsgálja. Adatokban, szempontokban, megállapításokban roppant gazdag könyvről van szó, tartalmi ismertetése igen nagy helyet venne igénybe (persze megérné, mert rengeteg új dolgot mond), ezért csak a fő vonalak jelzése áll módunkban. Evans abból indul ki, hogy a 16. század derekára a Habsburg-birodalom a reneszánsz és a reformáció uralma aiatt állt, ez az egységes kulturális klíma határozta meg, a maga kissé kozmopolita jellegével. A század végén az ellenreformáció megindulása, a rendek fellépése az abszolutizmus kísérletei ellen, majd a 17. század elejének általános válsága új helyzetet teremtett. A háttérben gazdasági és társadalmi jelenségek húzódtak meg, a gazdasági élet stagnálása, a második jobbágyság rendszerének kibontakozása, amely elsősorban a városok háttérbe szorítására vezetett, ezek elvesztették polgári jellegüket. A földesúr és a jobbágy ellentéte a majorsági gazdálkodás nyomán újabb szakaszába lépett, és harmadikként ott volt a Habsburgok támogatta főnemesség és a köznemesség ellentéte. Az ellenreformáció előretörését megkönnyítette az, hogy egyre többen szembefordultak a reformációval, mert az egység ellen működött, megosztotta a társadalmat, mert történetietlen és újító volt, radikális és destruktív. Az ellenreformáció győzelme I. Lipót korában teljesedett be, és Evans igen finom részletezéssel mutatja be ebben a különböző szerzetesrendek szerepét. A második rész először magát az ausztriai centrumot jeleníti meg bonyolult közjogi viszonyaival. Az arisztokrácia, amelyet részben maguk a Habsburgok hoztak létre, a szerzetesrendek mellett lényeges szerepet játszott az ellenreformáció uralomrajutásában, a protestantizmust szinte teljesen felszámolták, ebben a szentek kultusza és Bécs központi szerepe egyaránt fontos volt. Csehország vonatkozásában Evans igen meggyőzően bizonyítja be, hogy a fehérhegyi csata után ugyan a nagybirtok jelentős része az új, Habsburg-főnemesség kezébe került, amely szinte egész Európából toborzódott, viszont a hazai vezető politikai tisztségeket zömmel mégis a régi, etnikailag cseh arisztokrácia tudta továbbra is a maga számára biztosítani. A csehországi ellenreformációban a hazai, nagyrészt arisztokratikus szentek tisztelete játszott jelentős szerepet a tömegek manipulálásában, mellettük Nepomuki Szt. János, a tipikus gót-barokk szent. Magyarországon a rekatolizáló arisztokrácia mellett a köznemesség hadállásai erősek maradtak, s ketten együtt harcoltak az uralkodó abszolutizmusa ellen, végül is fegyveres felkelések hosszú sorában. Erdély, ahol nem volt igazi abszolutizmus, csak a korszak végén került bele a birodalom kötelékébe, a protestáns vallásszabadság fenntartásában persze addig is jelentős volt a szerepe. (Nagyon szellemesek és kifejezőek ebben a részben Evans fejezetcímei: Csehország vonatkozásában a Habsburg-birodalom korlátozott elfogadását állítja az előtérbe, Magyarországon a korlátozott elvetést, a német birodalom vonatkozásában pedig a korlátozott hegemóniát.) Valóban tekintélyes ismeretanyagot tud felvonultatni annak bizonyítására, hogy a Habsburguralomnak a birodalomban volt még befolyása, különösen az evangélikusoknál, akikben időnként voltak törekvések a katolikus egyházzal való együttműködésre, kapcsolataik jók voltak, s az evangélikus egyház dogmatikai vonatkozásban voltaképpen közelebb állt a katolikushoz, mint a reformátushoz. Különösen az értelmiség körében élt még a birodalmi egység tudata és a hozzá való ragaszkodás, aminek többek között Leibniz volt a képviselője. Ugyanakkor a Habsburg-birodalomban jelentős állások jutottak ekkor is a birodalomból származó arisztokratáknak meg tudósoknak, mint az ismert kameralistáknak. Sziléziát ebben a kontextusban vizsgálja a szerző, mint a Habsburgok és a birodalom közti kapcsolat közvetítőjét. A harmadik rész először a korabeli katolikus tudományosság jellegét vizsgálja meg, többek között két jezsuita tudós, Athanasius Kircher és Kaspar Schott munkássága révén. Ez a tudományosság arisztoteliánus és neoskolasztikus volt, de a platonizmus nyomaival is találkozunk, és a korabeli nyu-