Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 13 ben „funkcionális" neveken — szolgálatuk neme szerint — tartotta számon „népeit" Mindazonáltal, már a tatáijárás előtt felbukkan egy új, immár tisztán jogi tartalmú gyűjtőnév az egyház birtokain is, mely majd a század dereka után terjed el tágabb körben, és válik alapkategóriává. A tihanyi aptáság népeit már condicionales homines gyűjtőnéven foglalták fogalmi egységbe (1211). Ugyanezen a néven kezdik számon tartani ez idő tájt például a királyi várbirtokok népeit is (homines condicionales castri Posoniensis 1217). „Kondicionális" vagy conditionarius parasztok (idővel az utóbbi forma a gyakoribb) a valóságban léteztek tehát jóval azt megelőzően, hogy e név divatba jött, hiszen maga a megnevezés nem egyebet jelent, mint conditiót nyert, azaz szolgáltatási „feltételeinek" tételszerű rögzítését és egyszersmind bizonyos ,jogállapotot" elnyert (a fogalom mindkettőt jelenti) szolgarendű személy, aki éppen ezáltal nem igazi szolga (servus) többé, de nem is igazi szabad (liber); mert hiszen éppen „kondíciója" zárja ki a paraszti „teljes szabadságot" is. Nem pontosan ugyanarról a paraszti státusról van szó, mint a libertinus esetében? Nagy vonásokban és a lényeget tekintve igen, de mégsem egészen. A különbségek árnyalatiak, ám éppen a parasztgazdaság formálódása szempontjából nem mellékesek. Az árnyalatok a birtokstruktúrák különbségeiből adódnak. A kondicionáriusok — akár így nevezték már őket, akár nem — jogi-társadalmi és gazdasági létük új feltételeit, condition viszonylag korai időben és aránylag nagy tömegekben olyan nagy birtokkomplexumokon belül, az egyházi és királyi (vári és udvari) birtokszerveztekben nyerték el, melyek egyben „intézmények" voltak, melyeket tehát minden belső változás ellenére is az állandóság, kötöttség és hagyományszerűség jellemzett; a szabadosok rétege túlnyomórészt a világi magánbirtokokon képződött, melyek jellegüknél és állaguknál fogva mobilabbak voltak, „intézményi" szokásszerűség pedig alig kötötte őket. Nem valami jogelvi döntés, hanem maga az a gyakorlat, hogy királyi vagy egyházi alattvalókat egyszerűen nem volt „szokás" eladni, vezetett oda, hogy például a kondicionárius elvileg kiemelkedett az „adásvételi ingóság" kategóriájából, ami a szabadosra nem áll. A király ugyan eladományozta a várnépeket és udvarnokokat, mégpedig idők folyamán egyre bőkezűbben, de csekély kivétellel mindig „földjükkel együtt" (cum terra eorum). Ember és föld kapcsolata tehát nemzedékek hosszú során át megszilárdult, mélyen szokásszerűvé vált, míg a szabados feje felett legalábbis mindig ott lebegett a kapcsolat megszakadásának lehetősége. Az egyház meg éppen nem is adományozott, nem idegeníteti el és nem osztozott, inkább csak szerzett. Ε lényeges ponton tehát a kondicionáriusnak nemcsak több szerzett , joga", hanem szintén a hagyomány által szankcionáltan nagyobb „gazdasági integritása" is volt, mint a magánúr szabadosának. Amikor Albeus mester összeírta Pannonhalma birtokait (1237/40), minden településnél feltüntette, hogy hány ekealja földje van a lakosoknak, gyakran „közösen" (osztásos határhasználatban) a falu más földesúri alattvalóival (habent terram...), gondosan megkülönböztetve ettől a régi módon, egyházi ekékkel és szolgai munkaerővel megművelt földeket (et ibidem ecclesia habet terram...). Ami az előbbit illeti, az oklevelekben szinte falvanként visszanyomozható, hol művelték ugyanezt a határt a parasztok ősei olykor már Szent István vagy László király adományai óta, csaknem harmadfél vagy másfél évszázada, olykor fél vagy egy évszázada. Az egy-egy háznépre jutó földnagyság persze változatos, a népesség és a határ viszonylatától függően a 12 vagy 18 hold körüli területtől a 30 hold körül mozgó, vagy — kivételesen — annál is nagyobb kiterjedésig, ami nem változtat azon az alaphelyzeten, hogy a lakosság es a faluhatár közt