Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Barta Gábor: A Sztambulba vezető út 1526-1528. (A török-magyar szövetség és előzményei) 152/I

A SZTAMBULBA VEZETŐ ÚT 1526-1528 189 őfelsége (VIII. Henrik) és a francia király mit lesznek képesek tenni az általános béke érdekében"; és azt is szemrebbenés nélkül hozzátehette, hogy János király inkább veszti javait, mint hogy a törökkel lepaktáljon.13 2

Lengyelországba érkezve, látva a már kirobbant, vesztésre álló háborút, önmaga előtt is be kellett látnia: küldetését kudarccal fejezte be. Nem tudjuk, mennyit ismert a fiatal lengyel 1527 őszének bonyolult európai fejleményeiből. Tudta-e, hogy I. Ferenc nagyszabású itáliai ellentámadás előkészítésén fáradozik, s az köti le energiáit. Hallott-e felőle, hogy VIII. Henriket Velence is, Lengyelország is buzdította I. János megsegítésére, csakhogy az angol politika (s vele a francia is) nem látott egyebet Magyarországban, mint egy alkalmas pillanatban a Habsburgok hátának uszítható, de önmagáért nem túl érdekes partnert.133 Az mindenesetre biztos, hogy taski Krakkóba érkeztekor Rincon feje fölött egy pillanatra összecsaptak a hullámok. A jelenlévő magyar követ, Statileo, çaphoz nehezen illő dühvel szidalmazta, amiért János királyt „belerángatta" a háborúba, de az ígért segítségből semmi sem valósult meg. A spanyol káromkodott, állatnak titulálta a prépostot, s közben mentegetőzött, hogy Velencében 50 000 francia és ugyanennyi pápai arany vár a magyarokra. (Hogy ezt februári indulásakor tényleg megígérte-e neki I. Ferenc, jó lenne tudni; az biztos, hogy a helyszínen lévő Bonzagnónak senki egy szót sem szólt ezekről a pénzekről);134

Közben pedig, értelmes ember lévén tudnia kellett: Statileonak sok mindenben igaza van, s a magyar urak részéről sem várhat híreihez kedvezőbb fogadtatást, mint amilyenben követtársa részesítette. Mentségére szólt viszont — s ezzel is tisztában lehetett —, hogy a helyzetért legkevésbé őt illett hibáztatni. Az ő júliusi túlzásai csak akkor számítottak volna ballépésnek, ha a pápa és Velence utasította volna el a budai alkut. De taski nem onnan, hanem Franciaországból hozta a hivatalos „nem"-et, márpedig az biztos, hogy I. Ferenc kellően fölhatalmazta Rincont a magyarokkal való megegyezésre. Az őt megbízó kormány lépett tehát vissza saját javaslataitól, éspedig nem a követ tettei, hanem Róma eleste miatt. A nehéz helyzetbe került lovag alighanem ezért igyekezett oly nagyon János királyhoz, hogy közben még a nyakát is kockáztatta. Szeptember 20-a táján mindenesetre már Kassán volt, és tárgyalt Szapolyaival; 23-án pedig e megbeszélések eredményeképpen már futárt is indított a francia politika egyik irányítójához, Montmorency maréchalhoz.13 s Ez a futár (vagy követ? ) Tranquillo Andreis volt, a lipcsei egyetem dalmát származású l3

'Simonyi, London N. 14. 13 3

A velencei buzdításról a köztársaság londoni követe, 1527. II. 4-i levelében, Sanudo 44/151 ; a lengyelről Wallop, krakkói látogatása során 1527. V. 7-én, Acta Tomiciana IX5. N. 157.; Wolsey írja VIII. Henriknek: „Az én csekély véleményem szerint egyébiránt is az felette szükséges, hogy ezen fejedelem (= I. János) kedvezéssel és szeretettel fogadtassék, ut Imperialium magnitudini obvietur, ne hogy elnyomatván Ferdinandus nimium exaltetur, és ezen ember fenntartatván, nem kevéssé fog hozzájárulni ahhoz, hogy Ferdinánd vele legyen elfoglalva, az olasz ügyekben vagy Franciaország ellen segítséget ne adhasson, ha pedig Felséged és a császár között háborúra kerülhet a dolog, akkor ezen fejedelem nagy célokra szolgálhat" (július 8, Canterbury, Simonyi, London N. 15.) 134

Mindez részletesen: Pociecha II. 349. (skk. 1). Talán ez a 2x50 000 arany vált Bél Mátyásnál a budai egyezség évi 30 000 talléros segélyígéretévé, ld. Szalay L. Adalékok 16.1. Tény, hogy taski utóbb Sztambulban is emlegeti ez összegeket. 13 5

A Montmorencynek szóló levél: Charrière 160., Szalay L. Adalékok 76.