Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Barta Gábor: A Sztambulba vezető út 1526-1528. (A török-magyar szövetség és előzményei) 152/I

174 BARTA GÁBOR Március végén, mikor a német birodalmi gyűlés közelgő megnyitása ismét a német kapcsolatokat állította előtérbe, a budai udvar megismételte (most már egészen konkrét formában) a bajoroknak tett korábbi ajánlatot. A Prágából kalandos módon Budárahívott, már említett Kaspar Winzererre bízott üzenet azt kéri: „ ... ám választassanak bírákul őszentsége a pápa; Anglia és Lengyelország királyai; Lajos rajnai palotagróf és Vilmos bajor herceg — és az ő végzésük legyen kötelező az ügyre nézve."74 Az egyenesen Regensburgba készülő Bánffy-féle követség a Winzerer-válasznál valamivel korábban (március 5-én) keltezett, de azután is érvényben hagyott utasítása ezzel szemben meglepő fordulatot tartalmaz: előírja ugyanis, hogy ha a német fejedelmek azt kívánnák, hogy választott bírák ítéljenek a vitában, a követek — hangsúlyozva, hogy Magyarország minden igaz és becsületes döntést elfogad - jelentsék ki, hogy ennek megvitatására nincs elegendő felhatalmazásuk.7

5 Visszatáncolás? Óvatos játék, főleg az idővel? Akinek oly nehéz a helyzete, mint a magyar uralkodóé, annak az a pár hónap is rengeteget számít, amit a „közvetítés" ügyének ily elnyújtása esetleg eredményezhet ... Az biztos, hogy a döntőbíráskodás ötlete csak néhány előfeltétel megléte esetén válhatott volna hasznossá. Vagy meg kellett volna szerezni hozzá az ellenfél beleegyezését is, vagy ki kellett volna eszközölni, hogy az ítélkezésre hívott uralkodók egyben az ítélet végrehajtására is vállalkozzanak. A valóság pedig meglehetősen messze állott ezektől az előfeltételektől. A kiszemelt döntőbírák közül a kérdéses időpontig az angol királlyal csak közvetett, a palotagróffal, bár feltehetően történt kísérlet legalább a levélbeni érintkezésre, egyelőre semmi érdemleges kapcsolata nem volt Budának. A pápánál járt már ugyan magyar követ, de még a közvetítési tervek felkarolása előtt; az azt követően a Szentszékhez küldött levelek pedig még homályosan se nagyon utalnak a döntőbíráskodás gondolatára. V. Károly császárral, vagy legalábbis annak képviselőivel pedig éppen a Regensburgba indított követeknek kellett volna megteremtenie a kapcsolatot.7

6 Lényegesen több alappal reménykedhetett viszont János király a lengyel I. Zsigmond közbenjárási hajlandóságában. A Jagelló-fejedelem nagybátyja volt a néhai II. Lajosnak, és rokona a Szapolyaiaknak (az 1515-ben elhalt Szapolyai Borbála lengyel királyné ekkor 13 éves leánya, Hedvig hercegnő személyén keresztül); közben pedig rokonságban állott Ferdináddal is (annak feleségén, II. Lajos testvérén, Jagelló Annán keresztül). Nem csoda, hogy Magyarországon kívül is őt tartották a legideálisabb közvetítőnek.7 7 Igaz, az „öreg Zsigmond" eleinte maga is pályázott unokaöccse megürült trónjára, és ez a törekvése mindkét érdekeltnél kiváltott némi bosszúságot. A fehérvári királyvá-7 * Muff at 12 (skk. 1.), Szalay L. Adalékok 36.; az értékeléshez: Bárdossy L. 44. 7 5

Történelmi Tár 1883, 289., DR VII/2. 976. 7 6

Az angol kapcsolatot a Walloppal való említett üzenetváltás jelenti. A palotagróffal a regensburgi követnek kellett volna fölvenni a kapcsolatot (Szalay L. Adalékok 40.) A pápának szóló üzenetek: ld. a 65. jegyz. és Szalay L. Adalékok 13. (sk. 1.), valamint Fraknói V. Szentszék 6. és ugyanő, Századok 1902 (továbbiakban: Fraknói V. Századok) 703. 7 7

Ilyen értelemben nyilatkozik pl. György szász herceg a regensburgi gyűlésnek írt levelében (1527 I. 15, DR VII/1. 13.), s így vélte a Valladolidban időző lengyel követ, J. Dantyszek is (1527 V. 1., Acta Tomiciana IX*. N. 169.