Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 11 rasztgazdasághoz". ATM a

földesúri ekéhez „rendelt" szolga és ama társa közt, akihez a földesúr földet „rendelt", inkább csak de facto különbség volt, az itt kezdett határozottabb, jogi kategóriákban is megfoghátó állapottá kikristályosodni. A szintén háznép, mansio szerint számon tartott szabadosokat adták-vették, adományozták, cserélték ugyan, de már sohasem számlálták elő őket „fejenként" (per capita). Fel sem merült, hogy leltárba vegyék „fiaikat és leányaikat", mint a szolgák esetében igen gyakran, hanem mindig csak a családfőt nevezték meg. A monogám család igazában ezen a fokon lett megbonthatatlan és törvényesen elismert realitás. Szabadosok családi kötelékeit sohasem bontották meg. Ezen túl a szabadosnak voltak már, ha labilis módon is, bizonyos „ingó és ingatlan javai" (pl. bona dicti libertini tarn mobilia quam immobilia 1256). A birtoklás azért maradt ingatag, mert e , javak" a személy elidegenítése esetén az úré maradhattak. Mégis, „házas" szolgának a szó mindkét értelmében a libertinus minősült csak igazában, mert alapvetően szolgai státusa ellenére családi keretei is megszilárdultak, háza is — halvány és ideiglenes jogi tartalommal — az „övé" volt. Tulajdonképpen ő lett csak igazában „földes" szolgává is. Hogy a források servus megjelölése mögött egyáltalán önállóan gazdálkodó szolgákról van szó, az nem ritkán csak közvetett körülményekből (olykor csak negatívumokból, a földesúri ekék említésének elmaradásából) állapítható meg; szabadosoknál ezzel szemben már általános a grammatikai birtokviszony (terra eorum). Nekik már „volt földjük" — nem csupán az ad usum értelmében. A földdel kialakult szorosabb kapcsolat fontos vetülete, hogy a földesúri elsajátítás mértéke e rétegnél már általában pontosan és limitáltan meg volt szabva, sőt a szabadosok csoportja éppen ezen a ponton vált el a leghatározottabban a szolganéptől. Gutkeled Márton ispánnak például a zalai Csatáron és környékén a 12. század dereka előtt valamennyi prédiumán voltak egyrészt szabályszerűen egy, két vagy négy ekéhez beosztott 3, 6 vagy 12 háznépnyi szolgái (aratra cum mansionibus)\ voltak aztán több helyütt földdel ellátott, önállóan gazdálkodó és házak (domus) szerint számon tartott szolgacsaládai, akiknek igénybevételét azonban semmi sem korlátozta (serviant abbati qualiter preceperit); végül magán Csatáron voltak libertinusai is, akiknek egy részét ugyan az ispán a rabszolgapiacon, a bodrogi vásáron, zsidó kereskedőktől vásárolta, kötelmeiket (officium illorum) azonban pontosan körülírta. Terményszolgáltatásuk (évi 1 köböl liszt, 6—6 köböl sör és zab, 6 szekér széna, 1 juh) éppúgy rögzítve volt, mint mezei robotjuk (heti 3 nap szénakaszálás, aratási időben 3 napi aratás), csupán lótartási, fuvarozási kötelezettségeik és ház körüli teendőik (favágás, tűzrakás, reparálási munkák) maradtak limitálás nélkül. Ámbár még e téren is irvényesült arinyi szabályozás, hogy ősztől tavaszig felváltva egy-egy család tartott az úri háztartás körül „hetes szolgálatot". A kizsákmányolás mértékében mutatkozó jelentős különbség a magyarázata, hogy egy szolgafőért korszakunkban három szabadost adtak (1272), ez fejeződött ki a szokásos vételárban is (1 márka). A kor maga úgy taksálta, hogy a földesúr a szolgák kétharmad vagy feles kvótájának csak harmadával, vagyis a szabados termésének csak mintegy ötödévei-hatodával számolhat. Jórészt éppen ez tette lehetővé, hogy a szabadosnak immár valóban legyen „gazdasága", kalkulálhasson és gyűjthessen, hogy megváltsa magát - a „kisebb szabadságból" a „teljes" (omnino, absoluta, perpetua) szabadságra. Ez is hozzátartozott ugyanis a szabados .jogaihoz", az elvileg elismert lehetőség az önmegváltásra, aminek realizálása gyakran nagyobb összeget kívánt, mint a vételár. Korszakunkban 4-5 márkás önmegváltásokról is értesülünk (1275, 1276), ami igen tetemes összeg ahhoz képest, hogy egy átlagos nagyságú parasztgazdaság