Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Barta Gábor: A Sztambulba vezető út 1526-1528. (A török-magyar szövetség és előzményei) 152/I

164 BARTA GÁBOR a Budára érkező oszmán küldött kész tények előtt találta magát, a szultán hűbéri igényeivel tehát aligha léphetett a nyilvánosság elé. (Meglehet, ez is oka volt tárgyalásai eltitkolásának.) Hogy ezek után végül is közte és a király között miről folytak a megbeszélések, arra Ibrahimnak Zen előtt tett kijelentésén kívül még egy másik — kicsit későbbi - adatunk is árulkodik. Április legvégén, mikor Magyarország helyzete hirtelen veszélyesebbé válik, Statileo János prépost, magyar követ nyíltan meg foga kérdezni Zsigmond lengyel királytól, helyeselné-e, ha Magyarország török segítséget venne igénybe? 3 8 Vajon a kérdést török részről vetették-e föl, vagy János király hozakodott elő vele először? Adatok híján egyelőre eldönthetetlen probléma. Az mindenesetre világos, hogy Szapolyai - alig három hónappal Mohács után, az ellene másik királyt választó pozsonyi országgyűlés szervezésének idején — nem vághatta be az ajtót a török diplomácia előtt. Helyzetét ugyanakkor megkönnyítette a kapcsolatfelvétel nem egészen hivatalos jellege, ami az esetleg elhangzó ígéretek kötelező jellegét is elvette. Békét és szövetséget tehát eleve nem köthetett a két tárgyaló fél — de János király nyugodtan kifejezhette készségét a törökkel való békekötésre, sőt (kedvezőtlen nemzetközi fordulattal is számolva) akár az együttműködésről való tárgyalásra. Ebből következhetett, hogy a kapcsolat Sztambullal a nagyvezír követének távozása után sem szakadt meg. Tény, hogy május végén vagy június elején újból török követek keresik föl majd a magyar uralkodót, méghozzá úgy, hogy jövetelükről már jóval korábban, áprilisban is tudtak Budán, sőt azt is tudták róluk: I. Jánost ana fogják nógatni, „hogy a törökkel szövetségre lépjen".39 A magyar—török érintkezésben mindennek értelmében valóban történt bizonyos fordulat 1526-27 telén. A Porta a korábbi ellenséges viszony megváltoztatásának lehetőségét is magában rejtő módon maga jelentkezett az új magyar kormánynál. Azt persze aligha tagadhatjuk, hogy a tárgyalásokon érintett föltételek, kikötések keménysége kizárta az azonnali megegyezés lehetőségét — de az is bizonyos, hogy a török nem sürgette a dolgot, sőt belement az érintkezés fenntartásába. Ha mást nem, annyit megérthetett a helyzetből János király: a szultán azonnali támadásától nem kell tartania. Ez pedig már önmagában is elegendő magyarázat arra, hogy a magyar külpolitika miért nem a törökkel, hanem a Habsburgokkal fennálló - mint látni fogjuk, sokkalta feszültebb - viszonyt tette meg minden más szándéka, terve mércéjévé. Az persze megint más lapra tartozik, mi lehetett az új magyar kormányzat valódi szándéka a török kérdésben. Ibrahim nagyvezír magyarázhatta ugyan János királynak pusztán hajlandóságot kifejező üzenetét tényleges behódolásnak, maga a magyar uralkodó azonban a jelek szerint egyelőre nem kívánt többet a lehetőség nyitvatartásánál. Ha lépett is, inkább annak kereste módját, hogy lehetne könnyíteni a magyar diplomácia Sztambullal szemben erősen hátrányos helyzetén. A két lengyel követ, aki némi megbotránkozással szemlélte a magyarok törökbarát hangulatát, december 4-i jelentésében némileg megnyugodva írta Zsigmond királynak: „Magyarország védelmére és megtartására, ahogy meg-3 "AT IX3 N. 128: „Veium quod auxilio Turcarum illius Majestas uti deberet . . ." 3 Ά követek érkezését velencei hírforrások jelzik (Sanudo 45/360 és 449). Laski szavait ld. Simonyi, London N. 14; ő áprilisi útrakelése óta nem állt kapcsolatban megbízóival. Ld. minderró'l még lentebb is.