Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

BESZÁMOLÓ 1313 5. Valószínűleg sok kérdésben igazuk van a kultúrtörténeti fejezetek bírálóinak. A közönség és az utókor számára csak a megírt és megjelent mű beszél, a körülmények nem · adnak felmentést a hibákra, az elnagyolásokra, a tévedésekre. Mégis, el kell itt mondanom, le kell írnom, mert csak scripta marient, hogy a szerzőket mindenekelőtt dicséret illeti. A körülmények kedvezőtlen alakulása folytán ők a munkálatok végén kaptak megbízást e fejezetek elkészítésére, csak hónapok álltak rendelkezésükre a sokágú, bonyolult, jóformán feltáratlan téma megírására, amelyhez hasonlókon a szerzőtársak hosszú évekig dolgoztak. Egy korszak oktatásügyét, politikai eszméinek alakulását, tudománytörténetét és a művészetek fejlődését egy fél év alatt összefoglalni: nagy és elismerést érdemlő teljesítmény, már csak a munkálat terjedelmét illetően is. De én tartalmi szempontból sem tudok egyetérteni némely hozzászóló maximális követelményeket kitűző hiperkritikájával. Vekerdi László például nem egy olyan eredményt, megoldást kért számon a szerzőktől, amelyet eddig a monografikus szakirodalom sem mutatott még fel. Ellenvéleményemet jelentem be Kovács Kálmánnal szemben is, aki kisebb-nagyobb tárgyi tévedések, irodalmi értékelésekben mutatkozó eltérések, itt-ott melléfogások miatt nem vette észre, vagy nem méltatta megfelelően Vörös Károly művelődéstörténeti felfogásának újszerűségét, az intézményszerűségben, a tömegkultúrában mutatkozó jelenségek kiváló megragadását, mondhatnám úttörő kezdeményezését. Elismerem, elég foghíjas, a természettudományokat illetően elnagyolt a 7. k. tudománytörténeti alfejezete. Minthogy egy el nem készült fejezet szerzőjét e hibákért nem lehet bírálni, s minthogy az elkészült fejezet szerzőjének fizikailag nem volt ideje e rész kimunkálására, a banalitások, felszínességek a szerkesztő lelkét terhelik. Tudom, sub specie aeternitatis nem mentség, hogy összesen egy hét állt rendelkezésére a tudománytörténeti foghíjak „beépítésére", de ezt a körülményt, remélem, minden hazai lakásépíttető, minden szerkesztésügyi szakember méltányolni fogja. Igaz, a szöveg csupán tényszerű alapismereteket nyújt. De hogy ez az alfejezet „tudománytörténeti kudarc" volna, ahogyan Vekerdi megfogalmazta, azt nehezen látom be, kiváltképpen, ha felidézem a társadalomtudományokról szóló fejtegetések sok kitűnő, eszmetörténetileg új megállapítását. Itt vagy arról van szó, hogy a bíráló csak a természettudományokat tartja „igazi" tudománynak és a társadalomtudományokat legalábbis nem egyenrangúaknak, vagy nem kellően átgondoltan használta a „kudarc" kifejezést. 6. Végül a szemléletről, a felépítéséről, a szerkesztésről néhány szót. Tény, hogy hatottak ránk a társadalomtudományok új eredményei, módszerei, fogalmai, valóban igyekeztük beépíteni a mai gazdaságtörténetírás növekedéselméletének és kvantifikáló módszerének, az Annales iskola mikrokutatásainak és antropológikus szemléletének, a francia és a német társadalomtörténetírás struktúra-elemzésének néhány eredményét. Az is igaz, hogy igyekeztünk feloldani, vagyis történetivé tenni a korábbi szemlélet merev determinisztikus gondolkodását, és alternatívák küzdelmeként bemutatni a nagy társadalmi és a nemzeti, politikai erők harcát. Felcsillan a kötet egyes fejezeteiben vagy fejtegetéseiben a viszonyítási bázis elvi-metodikai szempontja is. Milyen alaphoz viszonyítjuk a hazai gazdasági-társadalmi fejlődést, a liberalizmust, a nemzetiségi politikát? Ez a szempont, bár korántsem érvényesül következetesen, mégis segített oldani hajdani egyoldalúságokat, dogmatikus ítélkezéseket. Érthető, hogy korunk társadalomtudományának és történettudományának új eredményeit és módszereit nem minden szerző fogadja el és alkalmazza azonos vagy akár csak 15 Századok 1981/6