Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

BESZÁMOLÓ 1307 közölt tartalmak befogadásáig. Műnemek szerint követi végig a század második fele irodalmi fejlődését, s szinte érthetetlen módon halmoz hibát hibára. Két apró, epizodikus megjegyzéssel indítjuk kifogásainkat. A magyar germanisztika kezdeteiről szólva — szívesen olvastuk volna Riedl Szende nevét. Ε különös sorsű, félresiklott személyiség csak torzót alkotott, de így is jelentősebb annál, hogy ne kaphatna helyet egy zárójeles névsorban. A prágai Jan Ignatz Hanus hegeliánus folyóirata, a Kritische Blätter nevelte, s hazatérve, szűkös filléijeiből alapított lapokat. Tudományhonosítást sürgetett, a szláv kultúrát ismertette, majd az akkori Pázmány Egyetem professzora lett, s ha nem is alkotott egészet, annál mindenesetre többet tett, hogy engedjük kihullani nevét az idő rostájából. A másik megjegyzésünket csupán a merev, árnyalásra képtelen fogalmazás hívta ki. Az 1444. lapon beszél a szerző a széles látókörű reformnemzedékről, amely eszméit „soha nem ültethette át a politikai gyakorlatba". Nem irodalmár hivatott arra, hogy bizonygassa a történésznek: ez a nemzedék igenis sok eszméjét átültette a politikai gyakorlatba. Ha így fogalmaz a szerző: ritkán, néha, esetenként, alig-alig, részben, időnként — akkor nincs vitapont. Csak a centralizált, parlamentáris állameszmére kell gondolnunk, s esetleg Vörös Károly Művelődés című fejezetére, amelyben meghökkentő eredmények sorjáznak, s eme eredmények alapjait Eötvös és Trefort rakta le. Lényegesebbek azok a megjegyzéseink, amelyek az irodalom fejlődésének az ábrázolására vonatkoznak. Helyesen rajzolja a folyamatokat az epikáról szóló fejezetben, de a részletek szinte provokálják a vitát. Szükség van-e arra egy történeti szintézisben, hogy zsákutcának, tévedésnek, folytathatatlan aberrációnak minősítsük Arany epikáját? A véleményeket tisztelni kell, de egy történésznek sem tere, sem eszköze, sem szellemi fegyvertára nincs ilyen álláspontok megindoklásához, arról nem is beszélve, hogy egyszerűen nem igaz az a bizonyos álláspont. Elgondolkodtató Sőtér István véleménye: epikánknak lélektani elmélyítettsége halmozódott itt, s nyíltak belőle utak a lélektani érdekeltségű prózai műfajok felé. S szinte restelkedik a literátor, ha bizonygatnia kell: máig él a műfaj! Ha csupán Adyra, Illyés Gyulára, Juhász Ferencre hivatkozik, nem érzékelteti a forma burjánzását. S az nem ellenérv, hogy a későbbiek mások! Vergilius sem Homérosz, Vörösmarty sem Vergilius, s amikor Arany meghökkentő módon átformálta a verses epikát, nem zsákutcát teremtett, csupán az átalakulásra képes műfaj alakváltásának egyetlen, nagyon jelentős állomását képviselte. S csak éppen megemlítem: folytatták szegény, agyoncsepült költőnk balladáit is, így vagy úgy, de folytatták. Ha nem is jegyzik a Parnasszuson Kiss József balladáit, azért nagy hatással adták elő őket egykoron akkori szavalóink. Helyesen tárgyalja a fejezet Jókai 1875 utáni hanyatlását; körülményesen ugyan, de végül is hangsúlyt kap két fő műfaja: az áltörténeti regény és a kalandregény. Ám Jókai nem alkalmaz „pikareszk elemeket" (1449. 1.), legfeljebb pittoreszk (festői, díszítő) elemeket. Nincs egyetlen regénye sem írónknak, amely a klasszikus értelemben vett pikareszkre épülne fel, s a pikareszk különben sem a regény hanyatlásának az igazolója. Elég, ha arra utalunk, hogy mily nagy szerepe volt a modem értelemben vett regény kialakulásában. A 18. századi angol regény a spanyol pikareszk felemelkedése s eszközeinek alkalmazása révén alakult ki, a pikareszk tehát a műfaj modern változatainak kialakulását segítette elő, nem pedig a műfaj hanyatlását. Arról már ne is beszéljünk, hogy inkább a realista törekvéseket szolgálta mindig, s hogy még a 20. században is képes volt modern műfaji változat létrehozására (Tersánszky: Kakuk Marci).