Századok – 1981
BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI
BESZÁMOLÓ 1305 nyilvánvaló az utóbbi előnye, ámde fölmerülhet a kérdés, hogy nem lenne-e még előnyösebb egy genuin tudománytörténeti megközelítés? Úgy hiszem, nem. A válasz indokolása - sajnos - nem fér el a jelen vitában, de gondolják csak meg, hogy a korszerű tudománytörténeti kutatás fő irányai - a részleteket az eredetinél lehetőleg bonyolultabban újra fölgöngyölítő rekonstrukciók módszere, a tudományfilozófiai általánosítások keresése, a nagy eredmények mellett egyre érzéketlenebbül elhaladó egzakt tudományszociológia — vajon alkalmasak-e rá, hogy megfejtsék egy nép visszaesésekkel és buktatókkal tarkított küzdelmeit értelmi pallérozódásáért, hogy megértessék, mibe kerül s mit jelent, míg kellő számú tanult, sőt tudós elme képződhet ahhoz, hogy ezeken a tájakon is megjelenjen, megéljen és fejlődjék a tudomány, s hogy aztán miként bánik egy ország tudósaival és mérnökeivel, mire hasznosítja a technikát, s mire becsüli a tudományt? Mert a következő kötetekben, időben vissza- s eléfelé egyaránt, ilyen s hasonló kérdések nem lesznek megkerülhetők. Már csak a Bolyaiak és Sántha Kálmán tragikus sorsa miatt sem. KOVÁCS KÁLMÁN Az én feladatom a szintézis irodalmi és képzőművészeti fejezeteinek a vizsgálata volt, ráadásul a század második felének az egészében. Három kötet ír ilyesmiről: az elnyomatás évtizedeiről (1849-1867) szóló Kulturális értékeink mentése és gyarapítása (szerző: Szabad György) címen; az 1870-80-as évekkel foglalkozó kötet Művelődés címen (szerző: Vörös Károly), s végül az 1890-1918-at tárgyaló kötet így: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyeszázadában (szerző: Szabó Miklós). Magam sohasem szerettem a periodizációs vitákat, sohasem hittem, hogy a kultúra mozgása mechanikusan követi a történelem nagy állomásait. Mégis: a magyar irodalomtörténetírás volt talán a leghűségesebb szolgálóleánya a történetírásnak a periodizáció vonatkozásában, főleg ha ellentétpárjaira gondolunk, mondjuk az angol, az amerikai, a lengyel vagy a szlovák irodalomtörténetírásra. Mindenesetre most a szolgálóleányt hagyták cserbe, mert illedelmesen igazodott teremtőjéhez, ám a teremtő más utakra kanyarodott, s nyilván más utakat, más periodizációs lehetőségeket kell keresnie az irodalomtörténetírásnak is. Szabad György és Szabó Miklós fejezeteivel könnyű dolga van a kritikusnak. Szép, elegáns értekező stílusban írt összegezések, s itt-ott nem idegen tőlük a meleg átélés, a szerzői beleélés sem. Pedig feladatuk gyakran az abszurditás határát súrolta: néhány mondatban, néhány oldalon kellett summázniok fél évszázados életműveket, fél évszázados művészeti irányzatok lényegét. Fojtogatta a szerzőket a terjedelmi korlát, ám csak növeli teljesítményük értékét, hogy így is találó miniatűröket alkottak. Legfeljebb néhány szerény óhajnak, néhány ellenvetésnek adhatunk hangot e két fejezet kapcsán. S az óhajoknak is csak bátortalanul, hiszen az óhajok a kimaradt, a nem tárgyalt mozzanatokat hiányolják, tehát bővíteni szeretnék a sorozat teijedelmét. Márpedig e szintézist elsősorban önnön terjedelme veszélyezteti. A monumentalitás szép dolog, de gyakran a használhatatlanság zsákutcájába vezet. örültünk volna például, ha Szabad György felvázolja az elnyomatás kora történetírásának (elsősorban Szalay Lászlóra gondolunk) kapcsolatait az európai történetírással,