Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

1286 BESZÁMOLÓ fejlődésének is egyik legnagyobb kerékkötője" - írja a 7. kötet szerzője. Nem véletlen — folytatja —, „hogy a nagybirtok nyomasztó súlyától mentes alföldi városoknak »amerikai utas« típusú tőkés agrárfejlődéséhez hasonló birtokviszonyai közepette bontakoztak ki a belterjes kertkultúrák". Sajátos módon, hasonló összefüggést lát az alföldi „amerikai utas" fejlődés és a kertkultúrák között a Horthy-korszak viszonyait tárgyaló fejezet írója is. Csakhogy, ha közelebbről megnézzük az alföldi „amerikai utas" agrárvárosokat, nyomban kiderül, hogy azoknak nagyobb része egyáltalán nem lett kertkultúrás, sőt egy részükben (a Nagykunságban, Jászságban és Hajdúságban) igencsak külterjesnek mondható agrártermelés folyt a legutóbbi évtizedekig. De van példa ennek fordítottjára is. Porosz utas fejlődésű (nagybirtokrendszerű) mezővárosok - Cegléd és Kalocsa - határában s a töményen porosz utas Nyugat-Dunántúlon és Kisalföldön igen fejlett belterjes — amott kertkultúrás, emitt állattenyésztő — mezőgazdaság sarjadt a tőkés korszak évtizedeiben. Ezért látszik kétségesnek az a más oldalról közelítő fejtegetés is, amely szerint a porosz utas fejlődés oly módon idézett volna elő elmaradottságot, hogy a nagytömegű szegény- és kisparaszti gazdaságok alkalmatlanok lettek volna a továbbfejlődéshez szükséges pótlólagos befektetések előteremtésére. A tények arra utalnak, hogy az „utak" és a fejlett vagy fejletlen, belterjes vagy külterjes termelési szint között közvetlen összefüggés nehezen vagy egyáltalán nem mutatható ki. Ε tekintetben sokkal inkább a két világháború közti viszonyokat kutató megállapításával lehet egyetértenünk: „a mezőgazdaság magyarországi megrekedése — írja — nem önmagában a porosz utas fejlődésből fakad, hanem az általános gazdasági elmaradottságból, a nemzetközi konjunktúra kedvezőtlen alakulásából". (Tegyük hozzá zárójelben: és még több minden másból.) S a szerző utal a nagybirtok mentes jugoszláv és bolgár mezőgazdaság hasonlóan nagyarányú elmaradottságára. Mondanivalónk summázata az akarna lenni, hogy az „utak" használata, „igénybe vétele" még a mostaninál is nagyobb óvatosságot, körültekintést kívánna tőlünk. A nagytömegű agrárszegénység létrejöttét, sanyarú helyzetét, foglalkoztatottságának hiányát inkább a társadalomtörténeti vizsgálatok magyarázzák a porosz utas fejlődéssel, a mezőgazdaság külterjes jellegével. A termelési technika, technológia és a munkaerőszükséglet alakulásának behatóbb vizsgálatából azonban, úgy tűnik, másfajta, ezzel inkább ellentétes konzekvenciák lennének leszűrhetők. Alapos és bonyolult számvetések után alighanem tényszerűen is kiderülne, hogy a szaporodó számú nincsteleneket nem a birtokstruktúra s a vele összefüggésbe hozott külterjes gazdálkodás, hanem éppen fordítva: az agrártermelési eszközök, a termelési eljárások fejlődése, a termelési szerkezet átalakulása, egyszóval a mezőgazdaság belterjesedő volta szabadította fel, „vetette ki" a földből, a „föld társadalmából". Sanyarú sorsra és a gyakori munkanélküliségre pedig az ország egész gazdasági szerkezete kárhoztatta szükségképpen őket. Arra a gazdasági-társadalmi folyamatra gondolunk ugyanis, amelyet Marx a földtől való elválasztás történelmi korszakának nevezett; amelynek lefolyása tértől és időtől függően módosulhatott és változott, de lényege ugyanaz maradt, s amelynek utolsó felvonása szinte a szemünk előtt játszódott le. A parasztság polgári korszakbeli, vagy polgári utóéletének évszázadát akár olyan történelmi szakasznak is felfoghatjuk, amelyben a technikai haladás s az iparszerű termelés váltakozó intenzitással szorította ki s tette feleslegessé a mezőgazdaságban foglalkoztatott és belőle élők tíz- és százezreit. Mindjárt ide kapcsolható egyik legfontosabb hiányérzetünk is. Csupán a kiegyezést követő két évtized viszonyait vizsgáló fejezetben találhatók olyan számítások, amelyek az