Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Ormos Mária-Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól 1136/VI
1180 ORMOS MÁRIA-INCZE MIKLÓS Mussolini több ízben, többféle megfogalmazásban előadta, hogy ideológiájának,6 0 s egyáltalán a fasizmusnak lényege, összetartója a nacionalizmus, amit ha elejtene, öngyilkosságot követne el. Ha viszont e hirtelen támadt expanzív nacionalizmus szülőokát keressük, aligha mutathatunk rá másra, mint arra a körülményre, hogy a belső olasz elmaradottság, egyensúlyhiány a fennálló szisztémában nem látszott megoldhatónak, többek között azért, mert a magyarázatul talált nemzeti szegénység megszüntetésére az adott szisztéma nem látszott alkalmasnak. A felkorbácsolt nacionalizmus, ami azonban a háború végéig viszonylagos terebélyesedése mellett és ellenére sem volt számottevő, mint társadalmi és mint politikai faktor, a háború utáni szituációban mindent megkapott ahhoz, hogy azzá lehessen. Mussolini, aki eddig az időpontig mind ideológiaformálásban, mind szervezetteremtésben igazában véve csak a nacionalisták, futuristák és forradalmi szindikalisták nyomában kullogott, hirtelen meg tudta teremteni mind a szétszórt irányok közös ideológiai platformját (jobban mondva, nem kellett megteremtenie, csak felismernie, hogy ez a nacionalizmus), s ki tudott alakítani egy olyan szervezeti keretet, amely azután a hasonló áramlatok gyűjtőmedencéje és egyúttal temetője lett. Mint minden „igényesebb" náci és fasiszta ideológus, Mussolini is iparkodott mozgalma számára színvonalas ősöket találni. Amikor ezt a forradalmi szindikalizmus néhány kimagasló elméleti képviselőjével kapcsolatban teszi, legfeljebb egy megjegyzésünk lehet állításával szemben: az, hogy a tőlük származó átvételekből végeredményben a fasiszta rendszerben a korporációs kísérlet mellett csak egy attitűd, a voluntarizmus maradt fenn (itt a hivatkozások Nietzschére is jogerősek), ez az attitűd azonban önmagában véve kevéssé szorult elméleti megalapozásra. Néhány más átvétel inkább csak felhangként, temperáló közegként maradt meg a szisztémában, a legtöbb azonban teljességgel eltűnt az intézményi rendszer labirintusában. Mindenekelőtt el kellett tűnnie és el is tűnt az a viselkedési forma, ami a fasiszta mozgalomnak eleinte a forradalmi külcsínt biztosította, akár a futuristák, akár a legionáriusok rohamosztagos „odavágásaiban" jelent is meg. Ez a sajátos eredet okozza mégis, hogy az egyetlen fasiszta vezér, akinek mineműségéről napjainkban is vita folyik, éppen Mussolini. A forradalmárság kérdése komoly formában senki mással, csak vele kapcsolatban merült fel.6 1 Mussolini a jelek szerint alkatilag a pragmatikus és opportunista politikushoz közelebb állt, mint a forradalmárhoz. Hatalmat akart, s ennek megszerzésére törve valóban sokkal több taktikai képességet és készséget árult el a mindenkori erőviszonyok felismerésére és ezek felhasználására, mintsem forradalmár erényeket (bár az utóbbiak a felsoroltakkal nem feltétlenül ellentétesek). „Műve" mindenesetre távol attól, hogy bármilyen értelemben a forradalmi átalakítást akár csak a mélyreható reformok értelmében végül is érintette volna, a „transzformizmus" kategóriájába esett. Ez viszont mit sem változtat azon, hogy taktikai és transzformista képességeit Mussolini előbb egy forradalmi párt programja alapján akarta érvényesíteni, s az sem igen kétséges, hogy ily képességekre egy forradalmi párt keretében is szükség lehet. Ugyanakkor nem zárja ki, hogy minden naprakész empirizmus, sőt a szereplés és az állandó póz mögött meghúzódjék az egyéni hatalomvágyban a küldetés-60 A fasiszta ideológia formálódásáról 1. az 56. sz. alatt Santarelli: Fasizmus és újfasizmus c. kötetben a Mussolini imperializmusáról írottakat. "A vitát Renzo De Felice hivatkozott biográfiájának első kötete váltotta ki (Mussolini il rivoluzionario)
