Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Tilkovszky Lóránt: A magyarországi németség ügye a Darányi-kormány idején. (2. rész.) 1091/VI
1106 TILKOVSZKY LORANT regényét (1862), amely Ankerschmidt lovag magyarrá válásáról festett hangulatos és hatásos képet, vagy Benedek Elek írását a magyarországi sváb Schittenhelm Edéről, aki 1849-ben Buda ostromakor áldozta életét a magáénak érzett magyar ügyért, a magyar hazáért. Szekfű Gyula, aki a magyarságfogalom fajbiológiai leszűkítését elutasítva, a történelmi magyarságtudat hirdetője volt, s a nemzetiségek vérségi vagy akár csak nyelvi asszimilációjánál nagyobb jelentőséget tulajdonított lelki azonosulásuknak a magyar nemzeti eszményekkel, célokkal, a Magyar Szemle 1937. júliusi számában megjelent cikkében Schittenhelm Ede példáját idézve írt a magyarországi németség hagyományos magyar patriotizmusáról, amelyet most a kívülről feléje irányított disszimilációs propaganda súlyosan veszélyeztet.44 Cikkének azonnal élénk visszhangja támadt. A liberális lapok (Pesti Hírlap, Pesti Napló, 8 Órai Újság) helyeselték a kérdés felvetését, de úgy vélekedtek, hogy a disszimilációs törekvéseknek nem lesz sikerük azon kisebbséggel szemben, „amely itt a magyar nemzeti eszme jegyében hazát talált". A szociáldemokrata Népszava szerint viszont „Szekfű Gyula komor figyelmeztetését nagyon is tudomásul kellene venni". Bajcsy-Zsilinszky Endre a Magyarország című lapban, Pethő Sándor a Magyarságban, Veres Péter a Kelet Népében pozitívan reagált Szekfű cikkére, „új nagy nemzeti veszedelem" jelentkezését látva a német disszimilációs törekvésekben. A hazai németség nevében Franz Kussbach a disszimiláció ellen nyilatkozott a Magyarország hasábjain, és hitet tett a „szentistváni gondolat" mellett, de ez Kussbach jelenlegi teljesen súlytalan helyzeténél és korábbi radikális-német, nácigyanús múltjánál fogva nem talált megfelelő hitelre, s nem jelenthetett tényleges ellenerőt Bäsch terjedő befolyásával szemben. A szélsőjobboldali sajtó, így a Nemzeti Figyelő és az Új Magyarság, helytelenítette Szekfű részéről a disszimilációs veszély gondolatának bevitelét a köztudatba, és a magyarországi németség, vagy a középosztály német származású elemei „meggyanúsítását" a disszimilációra való hajlandósággal.45 A legnagyobb feltűnést azonban az a kirívóan gúnyos és gorombán sértő támadás keltette, amelyet Szabó Dezső intézett Szekfű ellen, szóban forgó cikke kapcsán. Terjedelmes röpirata az „Ede megevé ebédem" különös címet viselte — egy gyorsírási tankönyv diákkorában nyilván sokszor leírt, s így emlékezetébe vésődött gyakorlómondatát —, amely ezúttal a Szekfű-tanulmány címadó hősének, a magyar hazafivá vált derék svábot példázó Schittenhelm Edének általánosító glorifikálását volt hivatva lerontani. A röpirat azt hangoztatja, hogy Schittenhelm Ede nem lett igazi magyarrá azáltal, hogy az adott körülmények közt a magyar érdekekkel egybeesőnek találta saját érdekeit; az abszolutizmus korában sok-sok „Ede" állt az elnyomó idegen hatalom szolgálatába, hogy a kiegyezési korszakban azután ismét azt találja előnyösebbnek, ha akár túlzásig is vitt magyarkodással szerzett „hazafias érdemei" bűnös könnyelműséggel osztogatott jutalmául a „fajmagyarság" rovására gyarapodhat, terjeszkedhet. így azután „a magyar kenyér, a magyar sorsirányítás, a magyar lélekformálás minden stratégiai pontját elfoglalták: Ede megevé ebédem! Jaj, jaj, Ede megevé minden ebédem!" Szabó Dezső kárhoztatta azt a politikát, amely „az asszimüációra építi a nemzet jövőjét", nem a „fajmagyarság" belső erőinek kibontakoztatására. A magyar fajvédők, 44 Szekfű Gyula: Schittenhelm Ede. Magyar Szemle, 1937. július. 223-231. 4 5 Schittenhelm és a magyar közvélemény. (Sajtószemle.) Korunk Szava, 1937. évf. 21. sz. 609-613.
