Századok – 1981

FOLYÓIRATSZEMLE - Szuhanov; V. I.: A „szegfűk forradalma" Portugáliában 1084/V

1085 FOLYÓIRATSZEMLE Portugáliában a forradalom kirobbanásakor osztályközi kompromisszum jött létre a burzsoázia és a dolgozó osztályok között. A fordulat pillanatában ezt reprezentálta Antonio de Spinola és az MFA megegyezése, május közepén pedig összetételével ezt szentesítette az első ideiglenes kormány. A feladat megoldása a burzsoázia szellemében indult — és pár hét alatt zsákutcába jutott. Kiderült, hogy az uralkodó osztály kibontakozásra vonatkozó terve (a „spinolízmus") az adott helyzetben keresztülvihetetlen, valamint, hogy ez az uralkodó osztály sokkal inkább törődik hatalma teljességének visszaszerzésével, mint a demokratizálással és a dekolonizációval. Világosan jelzik ezt a forradalom felfelé ívelő szakaszának fordulópontjai: az uralkodó osztály alkotmányos államcsínykísérlete 1974 július közepén, tömegmozgalomra támaszkodó puccskísérlete szeptember végén, fegyveres ellenforradalmi lázadása 1975. március 11-én. A forradalom feladatai mára kompromisszum hónapjaiban is az uralkodó osztály ellenében oldódtak meg, így az osztályközi kompromisszum hamar felbomlott. A forradalmi erők leszűrték a logikus tapasztalatot: az alapvető problémákat nemcsak hogy a burzsoázia nélkül, hanem ellenére kell megoldani. Ez kezdődött el 1975 tavaszán. Csak a szocialista orientáció e kikényszerített jellegén túl szabad vizsgálni a forradalmi erők részéről esetenként megnyilvánuló, hibás erőfelmérésen alapuló túlzott optimizmust. Itt azonban beleütközünk a portugál forradalom egyik legizgalmasabb, Szuhanov elemzésének pedig egyik legproblematikusabb pontjába: az ultrabal szerepébe a forradalom alatt. A kispolgári forradalmiságnak ez az áramlata a forradalomban nem várt tömegerővel és főként váratlan hatalmi súllyal jelentkezett, s -amint Szuhanov helyesen megállapítja - szinte végzetes szerepet játszott. Helyesen utal arra a cikk, hogy az 1974 áprilisi fordulatot követő szituációban a forradalmi erők, elsősorban a PKP elleni támadás csak „balról" jöhetett - s jött is. Nem esetleges a Szuhanov idézte baloldali fohász: „Uram, szabadíts meg bennünket a nem kompetens forradalmároktól, a kompetens ellenforradalmároktól magunk megszabadulunk!" Ezért logikus az ismert gondolat parafrázisának - „ha nem volna ultrabal, ki kellene találni" - a portugál jobboldal szájába adása is. Nem helyes azonban a portugáliai ultrabalt pusztán a reakció eszközének tekinteni, befolyását pedig a rendelkezésére bocsájtott hatalmas pénzösszegekkel és tudatos antikommunista politikájával magyarázni. A szélsőbal forradalom alatti súlyát kapcsolatba kellett volna hozni az MFA Otelo Carvalho vezette ultraforiadalmár frakciójának meghatározó hatalmi pozícióival. Nem helyes a szélsőbal különféle áramlatait általánosságban „ultrabalos" és „állforradalmi" jelzőkkel illetni. így egyszerűen nem érthető - és sem Szuhanov, sem Szobolev nem is említi — a nem maoista szélsőbal (baloldali szocialisták, újbaloldaliak, trockisták, „guevaristák") és a PKP közeledése a forradalom folyamatában és 1975 augusztus végén megvalósult szövetségük a Forradalmi Egységront ban. Pedig ez az Európában egyedülálló lépés komoly tanulságokkal szolgál. A PkP forradalom alatti irányvonalának és taktikájának általános értékelésénél ugyancsak abból kell kiindulni, hogy a forradalmat nem a párt robbantotta ki, és nem az vezette, mozgástere tehát erősen behatárolt volt. Bár szervezettség és morális fedezet tekintetében hatalmas előnnyel indult (Szuhanov jogosan említi az olyan tények jelentőségét, mint például hogy a párt Központi Bizottságának 23 tagja a fasizmus alatt 255 évet volt börtönben), ez azonban a későbbiekben kevésnek bizonyult. A párt zseniálisan taktikázva a lehetőségekből valószínűleg kihozta a maximumot. A forradalom tetőpontján markánsan megfogalmazott és a kommunista mozgalomban is erősen vitatott stratégiai koncepcióját azonban - mely szerint Portugália előtt egyetlen alternatíva áll: szocializmus vagy fasizmus — maga a portugál valóság sem igazolta még. Ugyanis a portugál forradalom mindmáig befejezetlen, s tanulságainak bonyolultságán túl ez az oka az átfogó elemzések és értékelések elmaradásának. Szuhanov cikke formailag 1975. november 25-éig, az ultraforradalmár katonai frakció sikertelen zendüléséig, illetve annak következményeként az egész forradalmi baloldal háttérbeszorításáig tárgyalja az eseményeket - bár a szocialista orientáció 1975 szeptemberi letörésétől a mellette továbbra is kiálló erők november végi vereségéig eltelt izgalmas heteket csupán egyetlen mondattal érinti. Ami - most már a cikken túl - ma Portugáliában előttünk áll, az a befjezetlen forradalom problémája. A nagy politikai mozgások 1976-ra elültek, az egyáltalán nem „klasszikus", önmagában is ellentmondásokkal terhes intézményesített demokrácia azonban sajátos átmeneti állapotú társadalmat takar. A szocialista irányba mutató vonásokat (elsősorban a forradalmi reformok, mindenekelőtt a bank- és biztosítási szektor államosítása, az iparvállalatok jó részének állami tulajdonba kerülése, valamint az agrárreform részleges megvalósulása eredményeként létrejött széles nem-kapitalista szek-