Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Glatz Ferenc: Történetíró és politika. Szekfű; Steier; Thim és Miskolczy nemzetről és államról (Ism.: Tilkovszky Lóránt) 1059/V
1062 TÖRTÉNETI IRODALOM 1062 folytatásában fog eljutni igazán a múlt sajátosan levont tanulságai alapján a jövőnek irányt szabni akaró „nemzeti történetíró" szerepe vállalásához. Ennek vizsgálatában a magyar államnyelv történetét megvilágító Szekfű-kötet - úgy véljük - alighanem csak közbülső, és körülhatárolt jelentőségű lesz az 1942-ben éppen „Állam és nemzet" címmel megjelent tanulmánykötetéhez képest, amely a jelzett vonatkozásban a francia típusú politikai és a német típusú népi nemzetfogalom és gyakorlati politikai konzekvenciái konfrontálódásának teljes problematikáját tükrözi aktuális magyar vonatkozásában. Glatz jelenleg nem gondolt egy historiográfiai Szekfű-életrajz megírására, de könyvének második része a maga tanulságos sokoldalúságával, kritikai finomságával és gondolati gazdagságával egy ilyen munka mielőbbi elkészítése szükségességének akarva-akaratlan a legjobb propagálója. A művelődéstörténet és a tudománytörténet lehetséges fonásainak széles körű számbavétele és módszeres felhasználása szempontjából rendkívül gyümölcsöző Glatz könyvének tanulmányozása. Szekfű gimnáziumi éveit az iskolai értesítők, tanári óravázlatok és jegyzetek, önképzőköri dolgozatok alapján, tanárai egyéniségének és felfogásának vizsgálatán keresztül úgy mutatja be, hogy megrögződött sablonoktól mentes, eleven képet kapunk egy katolikus egyházi középiskola konzervatív, de az európai polgári áramlatok elől mégsem mereven elzárkózó szellemi életéről és az ifjúságra gyakorolt hatásáról. Megelevenedik előttünk a magas európai színvonalon álló budapesti Eötvös-kollégium világa, kiváló tanáraival, a francia haladó polgári kultúra iránti nyitottságával, amelynek hatása Szekfű Anatole France-tanulmányán oly jól tükröződik. Nem kevésbé lenyűgöző a bécsi levéltárba kerülő Szekfű környezetének (Thallóczy Lajos, Károlyi Árpád stb.) bemutatása, a Monarchia fővárosában töltött évek hatása szemléletének alakulására, kapcsolatai a budapesti történészekkel, a levéltáros Tagányi Károllyal és Angyal Dáviddal, a magyar centralisták nemes hagyományait tovább éltető Budapesti Szemle szerkesztőjével. A teljedelmes Szekfű-levelezést is elsőrangúan kiaknázva, Glatz teljesen meggyőzően mutatja ki mind előnyös, mind hátrányos oldalait annak, hogy Szekfű a távlatokat adó, de mégis egyoldalú bécsi levéltári források, és a tájékozódásában mindinkább túlsúlyra jutó német szakirodalom bázisára támaszkodva fordul szembe a hazai történetírás romantikus illúziókat tápláló, provinciális nemesi szemléletű, Rákóczi és Kossuth körül lármás és felszínes kultuszt űző, s annak érdekében kegyes csalásoktól (Thaly) sem visszariadó, szakszerűtlen, de tömeghatásában igen nagyerejű irányzatával. Kitűnően érzékelteti, hogy történelmünk Szekfű által hangsúlyozott reális szemlélete valójában maga sem volt reális: a nemzeti függetlenségi törekvések Szekfű-féle megítélése alapos kritikára szorul még akkor is, ha a szűk látókörű, avítt szemlélet elleni harca határozott méltánylást érdemel. Glatz kimutatja, hogy ez utóbbi vonatkozásban Szekfű a polgári radikálisokkal és a marxista Szabó Ervinnel is egy rövid időre egységfrontba került, de mihamar elhatárolni igyekezett magát tőlük, nem egyszerűen taktikai okokból, hogy ti. az ellene felkorbácsolt „nemzeti felháborodás" hullámaiból így könnyebben kivergődhessen, hanem felfogásának alapvetően konzervatív volta miatt, amely az őt ért támadások hatása alatt csak felerősödött, s azon paradox helyzethez vezetett, hogy a Rákóczi- és Kossuth-kultusszal szembeforduló Szekfű maga is egy ellen-kultusz terjesztéséhez látott, amely Széchenyiből formált történelmi mércét. Szekfű, mint a szerző rámutat, Angyal Dávid Széchenyitanulmányában már úgyszólván készen kapta az alapgondolatokat, amelyeket csak tovább kellett fejlesztenie. Természetesen a szóban forgó Angyal-féle Széchenyi tanulmányt magát is csak részeként, egyik termékeként foghatjuk fel a Kossuth-kultusszal párhuzamos ellen-kultuszként úgyszólván kezdettől meglévő azon Széchenyi-kultusznak, amelynek ha nem is a széles tömegekben, de a kor szellemi életében szintén megvolt a maga számottevő hatása, épp az ún. hatvanhetes, kiegyezéspárti táborhoz kötődve, amelyhez Szekfű is tartozott. Nagyon figyelemre méltók a szerző fejtegetései arról, hogy Szekfű felülemelkedést kívánt az 1848—49-ig s azon túl meghosszabított „kuruc-labanc" ellentétpárban való gondolkozáson, s nagy energiát fordított annak bizonygatására, hogy a „labancok" sem voltak kevésbé jó magyarok és hazafiak, sőt, az ő királyhűségük, illetve kiegyezést keresésük inkább szolgálta a nemzet érdekeit, mint az emigrációba szorult s a hazai talajtól elszakadva irreális kalandorpolitikába süllyedt trónfosztók. Érdemes lett volna ezzel kapcsolatban említést tenni arról, hogy Szekfű egy Károlyi Sándorról írandó nagy monográfiájával is alátámasztani készült ezt a tételt; hagyatékában fennmaradt az e tervezett munkájához gyűjtött terjedelmes anyag. De még inkább felhívnánk a figyelmet arra a kitűnő elemzésre, amelyben Glatz „A magyar állam életrajza" című Szekfű-munkát részesíti. Az a körülmény, hogy a munka először német nyelven
