Századok – 1981
VITA - Buza János: Egy megkésett válasz margójára 1045/V
VITA 1047 befizetniük, vagy beadniuk. Ha azonban az adó kiegyenlítése tallérral - tallérral in specie - történt, akkor azt 240 dénárban számította Nagykőrös elöljárósága: „Király Jánosné R.(estat) fél tall.(ér) d.(énár) 96 Adott 1 tall, (ért) Resolvendo d.(énár) 24." Ebben az esetben fél tallér + 120 dénár egyenlő egy tényleges tallérral, azaz idézetünk nem hagy kétséget afelől, hogy 1671/72-ben egy formális tallér árfolyama Nagykőrösön kettőszáznegyven dénár volt.1 1 Ismeretes, hogy az 1660-as évek második felétől a török állami adókat zömmel tallérban és aranyban követelték1 2 a tágabb értelemben vett hódoltság lakosságától, s ez alól sem Kecskemét, sem Nagykőrös nem volt kivétel. Abban az esetben, ha a mezővárosi elöljáróság a kívánt mennyiségű tallér és arany helyett váltópénzzel tudott csak fizetni, akkor ez csupán ázsióval volt lehetséges, a felpénz pedig veszteséget jelentett számukra. Éppen 1672-ben történt, hogy amikor Nagykőrös bíráinak Budán 500 tallért kölcsön kellett venniök a török követelésének kielégítésére, a későbbiekben ebből az összegből 350 tallért törlesztettek ténylegesen tallérral, 150 tallér pedig „Tizenhárom timonjával olvastatott, veszett száz eötven timon rajta"1 3 Nyilvánvaló, hogy a mezővárosi elöljáróság kénytelen volt maga is tallért és aranyat követelni adóra, illetve maga is rákényszerült arra, hogy a veszteséget áthárítsa a helyi lakosságra. Ha valaki nem tudott tallérral fizetni, hanem csak különböző váltópénzekkel tehetett eleget kötelezettségeinek, akkor 260 dénárban számított egyéb aprópénzt adott egy tallér fejében. Ha tallér helyett „timonul" fizetett, akkor az egyébként 20 dénárban számított timonból 12 helyett tizenhármat kellett adnia, a 20 dénáros többlet így is egyértelmű. Véleményem szerint azonban a tallér helyett elfogadott váltópénzek dénárra átszámított értéke, amely értelemszerűen ázsiót is tartalmazott, nem azonosítható a tényleges tallérok ugyancsak dénárban számított árfolyamával. A mezővárosok autonóm adózási rendszere logikusan és rugalmasan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, és a kialakult — kényszerítő erők hatására kialakított — pénzrendszer is megfelelt a különböző eredetű váltópénzek tényleges nemesfém tartalmának.1 4 Kecskemét és Nagykőrös választott elöljárósága értett ahhoz, hogy az adózás és a pénzértékviszonyok terén - anakronisztikusnak tűnő, mai kifejezést alkalmazva - hatékony „szabályozót" alakítson ki. Idővel talán Kecskemét pénztörténetének mai krónikása is akceptálja ezt. Előző vitacikkem módszere - talán hangneme is - természetesen polémia tárgya lehet, azt azonban szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy jellege elsősorban nem etikai, hanem metodológiai volt. Most is a kutatási és a feldolgozási módszert kívántam előtérbe helyezni, noha az nem célja, csupán eszköze múltunk - s ezen belül pénztörténetünk — jobb megismerésének. Buza János 1 •Szk. 1672. MOL. f. 3416. i2 Purjesz István: A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében. Levéltári Közlemények, 1958. 180. 13 Szk. 1672. 151. MOL. f. 3416. 14 A példa ismétlésétől legyen szabad eltekintenem, vö.: Buza János: Timon és tallér (Néhány észrevétel a „Pénzforgalom Kecskeméten 1662-1711 között" c. közleményhez). Századok, 1980. 104.
