Századok – 1980
Történeti irodalom - Pintér István: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikája a második világháború előestéjén (Ism.: Vida István) 874/V
874 TÖRTÉNETI IRODALOM PINTÉR ISTVÁN: A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT POLITIKÁJA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÜ ELŐESTJÉN Akadémiai Kiadó Budapest, 1979. - 188 1. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 87. Pintér István könyvében a magyarországi szociáldemokrata munkásmozgalom történetének rövid - alig másfél éves - szakaszát tekinti át. E másfél év - 1938 márciusától 1939 szeptemberéig -mind a nemzetközi politikában, mind a magyar belpolitikában bővelkedett eseményekben. A hitleri Németország bekebelezte Ausztriát, majd a Szudéta-vidéket; végül Csehszlovákia teljes feldarabolására került sor; a náci csapatok 1939. szeptember elsején megtámadták Lengyelországot, s kitört a második világháború. E másfél év alatt megbukott a Darányi- és az Imrédy-kormány, s Teleki Pál elnökletével alakult új kabinet. A magyar belpolitika jobbratolódása folytatódott; elfogadták a hadiipar fejlesztését célzó ún. győri programot és az első zsidótörvényeket; a nyilas mozgalom látványosan előretört, míg a Szociáldemokrata Pártra s a munkásmozgalomra mind a kormány, mind a szélsőjobboldal részéről súlyos nyomás nehezedett. Napirenden voltak az SZDP és a szakszervezetek elleni támadások, a nyilas sajtó újabb és újabb hecckampányt indított a párt és vezetői ellen. A közalkalmazottak politikai magatartását szabályozó nevezetes 3400-as rendelet a szociáldemokráciát is komolyan sújtotta, tagságának tisztviselői rétege meggyengült. A csődbe jutott Törekvés Takarékpénztár és az Általános Fogyasztási Szövetkezet szanálása, majd a Corvina eladása egy svéd biztosító intézetnek viszont a párt gazdasági erőforrásait csappantotta meg. Az SZDP 1939 májusi parlamenti választásokon, bár a rá eső szavazatok száma valamelyest nagyobb volt, mint 4 évvel korábban, az akkori 11 mandátum helyett csak 5-öt szerzett. Hat évtizedes fennállásának egyik legsúlyosabb periódusát élte át a Szociáldemokrata Párt; léte szinte hajszálon függött, s tetézte gondjait, hogy belsőleg megosztottá vált; Bresztovszky Ede és Takács Ferenc vezetésével önálló programmal lépett fel egy, a párton belüli szélsőjobboldali csoportosulás. Pintér István könyve gazdag tényanyag alapján, minden korábbinál részletesebben, árnyaltabban mutatja be az SZDP politikáját, az egyes kül- és belpolitikai kérdésekben elfoglalt álláspontját s gyakorlati magatartását a második világháborút megelőző hónapokban. Kritikával szemléli az SZDP vezetőségének tevékenységét, de látván nem könnyű helyzetét, igyekszik feltárni cselekedeteinek rugóit, s nemcsak hibáira, politikai tévedéseire, ideológiai gyengéire mutat rá, de elismeri érdemeit, jó szándékú törekvéseit is. E munka számunkra azt bizonyítja, hogy az SZDP vezetősége a rendkívül súlyos helyzetben reformizmusa, opportunizmusa ellenére a két alapvető kérdésben - a háború és a fasizmus elleni harc kérdésében - lényegében helyes politikát folytatott. A szociáldemokrata vezetők idejében felismerték a fasiszta és háborús veszélyt, jól látták a nemzetközi helyzet s a magyar kül- és belpolitika fejlődésének tendenciáit. Ha nem is mindig kellő határozottsággal, de mégis következetesen szembeszálltak a német hódító törekvésekkel, s kiálltak az ország önállóságának, függetlenségének megőrzése mellett. Az SZDP vezetői harcot folytattak a német típusú totális fasiszta rendszer bevezetése ellen; minden alkalmat megragadtak, hogy szót emelhessenek az emberi jogok tiszteletben tartásáért, a demokratizmus és a parlamentarizmus megőrzéséért. Az SZDP az országgyűlésben nem szavazta meg a zsidótörvényeket, a sajtószabadságot korlátozó sajtótörvényt, a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást, támogatta viszont a választójog reformját, a titkos választójog bevezetését. A győri fegyverkezési programot megszavazta ugyan, de elsősorban szociális megfontolásokból: a nagyarányú beruházások s az új munkahelyek létesítése csökkenti majd a munkanélküliséget. Annak ellenére, hogy az SZDP vezetősége a fasiszta és háborús veszélyt s a magyar belpolitika jobbratolódását alapjában véve helyesen ítélte meg, a fasizmus elleni harc, a népfront és az antifasiszta nemzeti egység több kérdésében nem látott világosan. A franciaországi és a spanyolországi események hatására a népfront eszméje a szociáldemokrata vezetők körében már a 30-as évek közepén népszerűvé vált, s azt is felismerték, hogy a nácizmus elleni harcot a munkásosztály önmagában nem tudja megvívni, szüksége van és lesz szövetségesekre, a német- és nyilasellenes erők összefogására. Abban is egyetértettek, hogy ez a küzdelem csak akkor lesz eredményes, ha a dolgozó tömegekre támaszkodik, de a tekintetben már komoly nézeteltérések alakultak ki, nemcsak a pártvezetőség körében, hanem a párttagság soraiban is, hogy kikkel, milyen politikai erőkkel fogjon össze a munkásság, kik kezdeményezzék az együttműködést, s kinek a kezében legyen a vezetés. Peyer és környezete, Pintér István szerint, a népfrontot parlamenti pártok koalíciójaként képzelte el, amely közösen lép fel a szélsőjobboldal ellen. Mónus Illés, Buchinger Manó, Kéthly Anna és mások szerint viszont a népfront „Magyarország demokratikus célkitűzéseiért jönne létre," és ezért a munkásságot, a demokratikus érzelmű parasztságot és polgárságot kell tömörítenie. (29. 1.) A Bresztovszky-Takács csoport elve
