Századok – 1980
Vita - Ádám Magda: A müncheni egyezmény a II. világháború nyitánya 846/V
VITA 851 nem egészen felelt meg a valóságnak. Vegyük tudomásul, hogy a náci vezér taktikája még a diplomáciai praktikában is páratlan hazudozás volt, hogy nemcsak Chamberlainnek és Mussolininek, hanem Imrédynek és Kányának is hazudott, amikor azt állította, hogy „világháború kockázatától sem riad vissza", és fél, hogy „a csehek mindenbe belemennek". Egy nagyhatalom taktikázása volt ez egy kis állammal, amelynek revíziós törekvéseit a saját politikai manőverezéseinek a szolgálatába kívánta állítani. Hitler - az angolokkal folytatott tárgyalásai alatt — a magyarok segítségével akarta biztosítani a háborús légkört a térségben. (Chamberlainnak adott ígérete miatt az ő keze - ahogy mondta — meg volt kötve. Ezt az ígéretét kivételesen be akarta tartani, hiszen Chamberlain jóindulatára még szüksége volt.) „Aggodalma," „hogy a csehek mindenbe belemennek" (vagyis elfogadják a Szudéta-vidékre vonatkozó német követeléseket) nem volt más, mint taktika: megijeszteni a magyarokat, hogy amennyiben nem kezdik meg haladéktalanul az általa javasolt önálló katonai akciót, elesnek a revízió lehetőségétől. Magyarország sorsával nem törődő kalandor katonai tervvel biztosítani kívánta azt, hogy a háborútól pánikszerűen félő Chamberlain a neki megígért szudéta területet valóban átadja, illetve az erre vonatkozó elképzeléseit a brit parlamenttel elfogadtassa. Hitler taktikázott akkor is, amikor Darányinak és Csákynak azt mondta, hogy Magyarország ingadozása miatt kénytelen volt belemenni a müncheni megoldásba. Ezzel - ahogy tanulmányaimban már utaltam — igazolni és indokolni kívánta azt, hogy miért nem teljesíti a magyaroknak tett korábbi ígéretét Szlovákia és Kárpát-Ukrajna Magyarországhoz való csatolására. München után Hitler ugyanis érdekelve volt abban, hogy minél több terület maradjon a neki teljesen behódolt csehszlovák államban, illetve, hogy egy „önálló" szlovák államot hozzon létre, amely megbízhatóbb szövetséges lesz a tervezett keleti háborúhoz, mint a lavírozó, ingadozó Magyarország. Kétségtelen, hogy Imrédy és Kánya nyári és őszi ingadozásai — sok egyéb tényező mellett - szerepet játszottak abban, hogy Hitler végül megtagadta a területek átadását, illetve, hogy Kárpát-Ukrajna birtokbavételéhez csak jóval később - 1939 tavaszán - járult hozzá. Tanulmányomban három pontban foglaltam össze, hogy miket hagyott a szerző figyelmen kívül: Egyrészt „az augusztusban kelt és az adott helyzetet tükröző iratokat egy hónappal később lényegesen más történelmi szituációra alkalmazta".2 0 Másrészt „Hitler katonai tervei szempontjából irreleváns, hogy változott-e vagy nem a magyar magatartás."2 1 Harmadrészt: „ . . . Magyarország részvétele a Csehszlovákia elleni katonai akcióban esetleg maga után vonhatta volna Jugoszlávia és Románia beavatkozását."2 2 Már ott írom, hogy Pritz súlyos ellentmondásba keveredett, sok részletkérdésben ír az egy hónapon belül lezajló változásokról, mégis határozottan kijelenti: „ugyanazok a tényezők, amelyek augusztusban fékezőleg hatottak a magyar kormányra, szeptemberben változatlanul hatottak".2 3 Válaszcikkemben konkrétan rámutattam ezekre az ellentmondásokra. Pritz a felsorolásban szereplő ellentmondások kimutatására nem reagál. Mindössze egyetlenegyre tér ki, ahol szintén nem érdemben vitatkozik, csupán az idézet pontatlansága tűnt fel neki. Melyik is az ominózus mondat? „De azok a körülmények, amelyek Kielben a magyar partnert olyan tartózkodóvá tették szeptember-2 0 Ádám Magda: A kiéli találkozó és a bledi egyezmény értékeléséről 563.1. 2 'Uo. 564.1. "Uo. 2 3 Pritz: Kiéli találkozó 677.1.
