Századok – 1980
Tanulmányok - Péter Katalin: Az erdélyi társadalom élete a 17. század első felében 575/IV
584 PÉTER KATALIN A munkának ez a csalóka színeváltozása azonban csak villanás. Csupán érzékletesebbé teszi a valódi lényegét. Azt tudniillik, hogy éppen nem azok szórakozását szolgálja, akik el is végzik. A dolgozók számára inkább hallatlanul súlyos teher. A felismerés nem véletlenül kapcsolódik a reneszánszhoz, amikor a társadalom egyik felén az öncélú gyönyörködés lehetősége megvillan, a másik oldalon viszont a fékeveszett luxus elterebélyesedik. Erdélyben Szalárdi János, a gyulafehérvári fejedelmi levéltár őre foglalja szavakba a maga ráeszmélését. A liechtensteini herceg morvaországi parkján ámuldozik éppen.1 1 A reneszánsz kertépítés minden fortélyát látja: egzotikus növények, nyitható tetejű virágházak, mesterséges források, tavak, álló- és mozgó szobrok, vadaskert, a társas szórakozásra szebbnél szebb paloták, kis nyári házak állnak előtte. Tulajdonképpen nagyon tetszik neki az egész; csak kevéssel rövidebb terjedelemben írja le, mint I. Rákóczi György összes építkezését. Mégsem csodálja. Inkább felháborodik a létrehozásánál folyt nagy tékozláson. A pénzpocsékolásnál is jobban foglalkoztatja azonban a gyönyörű kert kialakítására fordított rengeteg munka. Az egyik épület külső festését és mozaikját szemlélve megjegyzi: „megmondhatatlan pepecseléssel" készültek. Egy kőfalról megállapítja, hogy „szörnyű munkával ékesíttetett". Többször szinte felkiált: „igen nagy mesterséggel" alkotnak meg valamit. Egy szökőkútrendszeren elgondolkodik: ugyan honnan vezethették a vizét, hiszen nincsen a közelben alkalmas hegyi forrás. Szalárdi itt nagyon lényeges dolgot vesz észre. A kívülálló friss szemével, a hirtelen rácsodálkozás döbbenetével ismeri fel azt a tényt, amiről általában nem szoktak beszélni, hogy tudniillik a reneszánsz csillogását rengeteg ember kemény munkája teremti meg. A szemlélet viszont, hogy a Liechtenstein-park csodáiban a mesterségbeli tökéletességet látja, a rájuk fordított munka nehézségét latolgatja, Erdélyben meglehetősen elterjedt. Az igényesebb ponyvairodalomban a vidéki versszerzők, falusi prédikátorok versei szólnak a mesterség és a munka megbecsüléséről. Az sónak dicsiretiről való magyar rythmusok, Az malom és ácsmesterségnek dicsiretiről való ének és a többiek mind arról beszélnek, mennyire nélkülözhetetlen úr és paraszt számára mindaz, amit a munka előteremt. Túlzás lenne e versek szerzőiben, Szentmártoni Bodó János prédikátorban, vagy a közelebbről ismeretlen Oroszhegyi Mihályban és névtelen társaikban a munka értékteremtő szerepének felismerőit látni. Az elméleti közgazdaságtan művelésétől nyilvánvalóan igen-igen távol állnak. Kétségtelen azonban, hogy a termékek előállításába fektetett munka mennyiségét és bonyolultságát mérlegelik. Egyben hallatlan megbecsüléssel szólnak róla, olyan hangnemben, amilyennel a költészet hivatásos művelői társadalmuk legmegbecsültebb erényéről, a vitézi virtusról szoktak énekelni. Oroszhegyi Az fenyő fának hasznos voltáról írt versét zárja e versszakkal: Mivel Malom mester Alsóknak Hadnagyok, Szárnyas madaraknak az Solyom az urok, Az fene vadaknak Oroszlány királyok, Az fáknak Fenyő-fa légyen az Tsászárok.1 2 11 Szalárdi 202-209. !2 Szombatos énekek. Sajtó alá rend. Varjas Béla. Bp., 1970. Régi Magyar Költó'k Tára 5. (Továbbiakban: RMKT 5.)
