Századok – 1980
Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV
544 ZIMÀNYI VERA legalább 25%-os előnyhöz jutottak az osztrák kereskedőkkel szemben. Ez a nagy előny viszont lehetővé tette számukra, hogy a magyarországi marhavásárokon, így Győrött, Pápán és Magyaróvárott sokkal magasabb árakat tudtak fizetni, mint akár az osztrák, akár a német kereskedők, és ezzel a piac uraivá váltak. Ez az egész nagystílű, árutermelésre beállított magyarországi marhatenyésztés a 16. század második felében, az agrárkonjunktúra idején érte el a csúcspontját. A hízott ökrök részben az országon belül találtak felvevőpiacra (bár itt az ország egyéb vidékein nevelt állatok feleslegét is fogyasztották)^a mintegy 30 szabad királyi és bányavárosnak és bortermelő mezővárosnak a lakói, továbbá a katonaság, a végvári őrség jelentős húsfogyasztó volt. Ismerjük az egykorú húsfejadagok hozzávetőleges nagyságát és egy-két városban a kimért húsmennyiség egy főre eső átlagát, ami Sopronban évi 65, Kassán 77 kg-ra ment. Szatmáron viszont a katonai húsfogyasztás évi 97 kg-ot tett ki. Mindez akár évi 50—100 ezer marha hazai felvásárlását is biztosította. De a nagyobb hányadát exportálták, éspedig évszázadokon keresztül ugyanazokra a piacokra, elsősorban az osztrák és délnémet, másodsorban a morva, továbbá észak-itáliai, főleg velencei polgárok fogyasztására. A méltán híres és látványos eredményeket elérő alföldi marhatenyésztés mellett azonban említésre méltó volt a juhtenyésztés is: Kecskemét határában pl. 1562-ben 41 gazdának 10 693 birkája legelt (átlag 261 db), Egröskáta faluban 1546-ban 5 gazdának 769, Szenttamáskátán 9 gazdának 2125 db juha volt, a legkisebb nyáj is ritkán állt száznál kevesebb állatból. Az állattenyésztésre specializálódott mezővárosokat — a bortermelőkhöz hasonlóan - az ellátásukra berendezkedett, árugabonát termelő falvak gyűrűje vette körül. Ilyen volt pl. Csekekáta, amelyben az 1546. évi családfőnként 27 métermázsányi gabonatermés rohamosan emelkedett, és 1562-ben 78, de még 1580-ban is 45 mázsát tett ki. Egröskátán 1580-ban ugyancsak 41 mázsás átlagtermést találunk. Szentlőrinckátán 1546-ban 31, később 37, Szenttamáskátán előbb 29, 1562-ben már átlag 59 métermázsa gabonát termeltek családonként. Ezek a számok olyan mértékű árugabonatermelést mutatnak, amelyet csak a Csallóköz és Nyitra megye egyes vidékeinek az adatai múlnak felül. Persze az Alföld marhatenyésztésre berendezkedett vidékeiről sem hiányzott teljesen a gabonatermesztés; egyes nagygazdák az arra alkalmas területeken vegyesgazdálkodást folytattak: nagyszámú szántó ökörrel is rendelkeztek, és szénakaszáló munkásokat is alkalmaztak egyéb cselédek (gulyások, juhászok stb.) mellett. A nagyarányú exportra beállított bortermelés, ületve állattenyésztés ily módon a mezőgazdaságban végbement specializálódás révén fokozott belföldi piachoz juttatta azokat a gabonatermelő gazdaságokat is, amelyek a gabonában már nem önellátó állattenyésztő és bortermelő gazdaságok vásárlóképes keresletét elégítették ki többlettermelésükkel. Természetesen ilyen nagy gabonamennyiségeket csak külső munkaerő felhasználásával lehetett megtermelni, a gazdagparaszti háztartások keretében. Mind az exportra, mind pedig a belső piacra szánt árutermelés jelentős mértékben fokozta a parasztság differenciálódását, és nemcsak nagyszámú gazdagparaszt, hanem egyben széles zsellér-napszámos réteg meglétét is feltételezte. Ugyanakkor magyarázatot ad arra a kérdésre is: honnan volt olyan nagy felvevőpiaca az óriási mennyiségű, külföldről importált posztónak.
