Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

530 ZIMÀNYI VERA Robot- és bérmunka a földesúri gazdaságban; a földesúri bevételek felhasználása A földesúri majorságok létesítése döntő mértékben hozzájárult a jobbágyok ingyen munkaerejének, a robotnak fokozódó igénybevételéhez. Amíg a majorságépítés nem ért el jelentős arányokat, a földesurak általában nem. használták fel az 1514. évi megtorló törvényekben leszögezett heti egy, azaz" évi 52 robotnapot. A század közepére azonban a majorsági tartozékok megnövekedésével párhuzamosan nőtt a földesúr munkaigénye is. Ennek a biztosítására voltak hivatva azok a törvénycikkek, amelyek leszögezték, hogy a jobbágyok szántáskor, vetéskor, szénakaszálás alkalmával, aratáskor, továbbá bor- és élelem fuvarozása esetén kötelesek robotolni. Derekas munkák, azaz szőlőmunka, kaszálás és aratás idején a földesúrnak joga lett a robotot heti két napon keresztül is igénybe venni, úgy azonban, hogy az összes robotnapok száma ne legyen több évi 52-nél. A robotoltatás fokozódása egyes helyeken olyan nagy mértékű volt, hogy az 1570-es évekre már korlátlanná és „elviselhetetlenné" vált, bár ekkor még országosan nem ez volt az általános. A földesurak azonban nem tudták egyik napról a másikra kikényszeríteni jobbágyaikból a hirtelen megnőtt majorsági tartozékok műveléséhez szükséges sok munkát, ezért a bérmunka többé-kevésbé széles körű alkalmazására is sor került. Ezt az uradalmaknak a magas terményárak mellett megnőtt bevételei elvben - és gyakorlatban — lehetővé tették, de ezzel a lehetőséggel csak addig éltek, amíg gazdaságon kívüli eszközökkel fokozatosan rá nem tudták kényszeríteni a jobbágyokat az egyre nagyobb arányú robotolásra. A béimurikások mindkét kategóriáját növelni kellett ezért: az állandó fizetett majorsági alkalmazottak (majorosok, majorosnék, kertészek, pásztorok, béresek) számát éppen úgy, mint a fizetett időszaki aratókét, napszámosokét, szőlőmunkásokét. Az állandó uradalmi cselédek részben a jobbágycsaládok földhöz nem jutó fiatalabb fiaiból, részben földjüket vesztett gazdák, esetleg zsellérek közül kerültek ki. Számuk egy-egy majorban átlagosan 10 körül mozgott; a lánzséri uradalom majorságaiban az 1553. évi 10 főről egy évtizeddel később 20 főre emelkedett. Fizetésük a munka hierarchiája szerint változott. A majoros és majorosné állt az élen 7-8-10 forint évi bérrel, míg a pásztorok 4, a szolgálóleányok 2—3 forint készpénzt kaptak, továbbá valamennyiüknek meghatározott mennyiségű gabonát vagy kenyeret, húst, néhol italt, és olcsó posztóból való nadrágot, szoknyát, inget, sarut adtak. Az alkalmi napszámosok részben a földesurak saját jobbágyainak a köréből kerültek ki, a bérmunka és a robotmunka között azonban sokszor elmosódtak az éles határvonalak, és átmeneti formák is létrejöttek. A földesurak mindenképpen igyekeztek minél több terményre szert tenni, ennek érdekében majorságaik gyarapításán kívül széles körű gyakorlattá tették az egyházi gabona- és bortizedek bérlését is. Hogy a világi földesurak milyen nagy nyomást gyakorolhattak a reformáció idején különben is szétzilálódott egyházi apparátusra a terménytizedek megszerzése érdekében, az a különféle törvényekből is kitűnik. Törvényben kellett leszögezni (1548: 60. tc.), hogy az egyháziak nem kötelesek a dézsmákat bérbe adni, ha nem akarják, jogukban áll azt a maguk számára mindekinek a fekvőjószágairól beszedni. Ugyancsak leszögezik a területileg illetékes földesúr előjogát a dézsma bérbevételére (1548: 61. tc.). Több artikulus biztosította a királynak is azt a jogot, hogy a dézsmákat a végvárak fenntartására haszonbérbe vehesse (1569: 27, 1574: 22. tc.), az ország északi, északnyugati vármegyéiben a községek jelentős részén valóban a kamara