Századok – 1980
Folyóiratszemle - Fesser Gerd: A Haladó Párt és a munkásmozgalom a porosz hadsereg- és alkotmánykonfliktus időszakában 312/II
313 FOLYÓIRATSZEMLE Rudolf Virchow koalíciós pártnak nevezte, mely eró's baloldalból, tekintélyes mérsékelt liberális szárnyból, gyenge kispolgári radikális frakcióból állott. Vezetése berlini politikusok kis csoportjának kezében összpontosult, legtekintélyesebb hangadói a mérsékelt Hans Victor v. Unruh, Karl Twesten, és a baloldali Franz Duncker, valamint Hermann Schulze-Delitzsch voltak. A polgári és nemzeti átalakulás demokratikusabb útjáért harcoló párt sorsa — mint azt Fesser hangsúlyozza - elsősorban a parlamenten kívüli kapcsolatok alakulásától függött. A munkástömegekkel való szövetkezés lehetőségeit azonban korlátozta a polgárság soraiban már 1848-ban is megnyilatkozó szociális félelem érzése. Bár természetes ellenségüknek a munkásokat csak néhányan nevezték (Rudolf v. Beüningsen), kevesen voltak azok is, akik készek voltak együttműködni a már meglevő munkásegyletekkel, korántsem szövetségesnek, inkább egyszerű segédcsapatoknak tekintve őket. A Német Haladó Párt munkáspolitikája összefonódott a Berliner Arbeiterverein megalapításában kezdeményező szerepet játszó Schulze-Delitzsch személyével, akit a liberális újságok a „szociális birodalom királyá"-nak neveztek. A párt hivatalos munkásideológiáját 1863. május 6-i előadásában előterjesztett „munkáskatekizmusa" alapozta meg, amelyet több mint 100 ezer példányban terjesztettek. Fesser joggal rója fel, hogy az említett program nem számolt a burzsoázia és a proletariátus antagonisztikus ellentéteivel, s olyan osztályharmóniát propagált, melynek gazdasági alapjául a munkások független vállalkozóvá válásának illuzórikus lehetőségét jelölte meg. Bírálata mellett kevés figyelmet szentel ugyanakkor annak méltatására, hogy Schulze-Delitzsch felismerte: a liberalizmus a jövőben csak akkor válhat aktív és eredményes politikai erővé, ha a munkások felé nyit, és képes lesz tömegbázisát felfrissíteni és kiszélesítem. A dolgozók többsége egyelőre Schulze-Delitzschet követte, amihez sokban hozzájárult Lassalle elhibázott politikája, amely a liberálisokat tekintette fő ellenségének, s velük szemben a válságos időszakban a kormányt támogatta. A stratégia és a taktika egységét szem előtt tartó útmutatással 1865-ben Engels szolgált: „Die preussische Militärfrage und die deutsche Arbeiterpartei" с. írásával. Az elemzés kiemelte, hogy a munkások számára egyetlen ésszerű magatartás az alkotmányvédő burzsoázia támogatása lehet, de úgy, hogy közben osztályérdekeit se adja fel. (Pozitív példaként W. Liebknecht eredményes berlini tevékenységére utalt.) Hangsúlyozta ugyanakkor azt is, hogy a Német Haladó Pártnak ugyancsak osztályérdeke eddigi munkáspolitikájának felülvizsgálása és megváltoztatása. Az 1865. január végi parlamenti viták azonban azt jelezték, hogy az érintett polgári politikusokból hiányzott a változtatás szándéka. A szociális kérdésben megnyilatkozó s a bismarcki külpolitika megítélésében jelentkező ellentmondások ugyanakkor megindították a párton belüli polarizáció folyamatát, amely 1866 végére nyílt szakadáshoz vezetett. A párton belüli jobboldal megerősödése s^ balszárny passzivitása miatt az erőviszonyok kedvezőtlen módosulását észlelő forradalmi demokratikus elemek önálló szervezkedésekbe kezdtek. Johan Jacoby, Guido Weips és Julius Frese irányításával támogatták az elsősorban Közép- és Dél-Nyugat Németországban kirobbant népmozgalmakat, melyeknek vezetői a kispolgárság soraiból kerültek ki, tömegbázisát pedig a munkások szolgáltatták. Fő követelésük a felelős porosz minisztérium megalakítására, illetve az állandó hadsereg megszüntetésére és a német államok néphadseregeivel történő felcserélésére irányult. Átfogó, nemzeti tömegpárt létrehozására azonban nem került sor, mivel annak - a szerző megállapítása szerint — az objektív feltételek nem kedveztek. A baloldali fordulat tehát elmaradt, s ezzel lehetővé vált a Bismarck nemzeti politikáját méltányoló polgári politikusok nyílt fellépése, a Nemzeti Liberális Párt 1866 végi megalakítása. Fesser úgy ítéli meg, hogy a következetesen liberális politika vereségét, az abszolutizmus előtti behódolást elsősöm ban a burzsoáziában továbbélő, megalapozatlan szociális félelem idézte elő. Mert bár a burzsoázia helyzete 1860-67 között kétségtelenül nehezebb volt, mint 1848-49-ben, az elv- és jogfeladást a szerző szerint azonban korántsem tette elkerülhetetlenül szükségessé. 1866 végére tehát döntő lépés történt a német egység bismarcki megoldása belpolitikai feltételeinek megteremtése útján, s ez a kedvezőtlen fordulat egyaránt sújtotta a Német Haladó Pártot, a kispolgári demokratákat és a munkásságot. E. G. (Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 1975/7 783-794.)
