Századok – 1980

Beszámoló - Berend T. Iván: A történettudomány társadalmi hasznossága 110/I

BESZÁMOLÓ 113 A közoktatási reform előkészítő munkálatai során megkíséreltem bemutatni, mekkora jelentősége van a valóban megalapozott történeti-társadalomtudományi ismeretekkel, készséggé formált szemlélettel rendelkező műveltebb lakosságnak. Felhívtam a figyelmet — s most csak visszautalok erre —, hogy a világ jelenünket oly szembetűnően kísérő hatalmas átalakulási folyamatában lemaradás, lépéstartás vagy előretörés nem kis mértékben éppen egy-egy ország lakosságának képzettségi, műveltségi, befogadási szintjétől függ, hiszen nem utolsósorban ez szabja meg a történelem követelte átállások végrehajthatóságát, a gazdasági-társadalmi reagáló képesség rugalmassági fokát. Ugyancsak utaltam a nélkülözhetetlen demokratikus továbbfejlődés egyik társadalmi előfeltételére: a valóban legszélesebb tömegek érdemi tájékozottságában, politikaikulturális érettségében, vagyis az információk befogadásának és feldolgozásának készségében jelentkező követelményére. Csakis ez alapozhatja ugyanis meg — bár önmagában természetesen korántsem biztosíthatja — a valódi társadalmi beleszólás és közéleti közreműködés lehetőségét. Önmagában minden intézményes továbbfejlesztés, átalakítás sem hozhat megoldást. Egy-egy ország politikai kultúrája történelmi tapasztalatoknak és új benyomásoknak, de egyszersmind az oktatás, képzés, tájékoztatás fejlettségének, s mindezek gyakorlati hasznosítási lehetőségének együttes hatásai alatt formálódik. Ha nem is kergetünk illúziókat, és vágyálmainkat nem tekintjük realitásnak, mégsem feledhetjük el, hogy a tánítás, népművelés, a különböző eszközök felhasználásával folytatott magasszintű népszerűsítés már egy-két generáció életében is lényegesen fejlesztheti a történelemben — egyszóval múltban, jelenben, a társadalomban — való tájékozódást. Mindez közvetlen társadalmi haszon, de aligha vitatható közvetett anyagi haszna sem. A „szabad-e egyáltalán hasznosságra törekedni" és „miféle hasznosságról beszélhetünk" kérdésekre tehát nagyon kézenfekvő a válasz. A társadalmi hasznosság igénye, mint az elmondottakból is kitűnhet, valamilyen formában mindig is jellemezte és jellemezheti a történetkutatást és -oktatást. Ez ellen aligha érvelne bárki is. Az igazi kérdés tehát nem általában a hasznosság lehetőségére' vonatkozik, hanem — fogalmazzunk így — a nyilvánvaló és sokféle szellemi és erkölcsi haszon mellett ama bizonyos anyagi hasznosságra, ami a legszorosabban összefügg a jelen és jövő formálásának tudományos igényével. Egy, jelen témánkkal több ponton érintkező korábbi előadásomban már idéztem G. Myrdal nagy jelentőségű megállapítását, sőt, ha úgy tetszik, programatikus hitvallását: a kor várja a gyakorlati feladatok megoldásában való közreműködést. Az orvostudomány már régen kitermelte a terápiát, a természettudományok pedig a technikát, mivel ilyen feladatokat, igényeket régen megfogalmaztak velük szemben. „De egyetlen társadalomtudomány sem lett terápikus, mint az orvostudomány, s nem is változott technikává, mint a természettudományok. A ma és még inkább a holnap integrált és tervezett társadalma nemcsak igényt támaszt a tervezés funkcióiban a társadalomtudósok iránt, hanem a társadalomtudományokat is sokkal inkább. .. fogja kényszeríteni a társadalmi viszonyok elemzésére." (G. Myrdal: Érték a társadalomtudományban. Bp. 1972. 132.) Ne áltassuk azonban magunkat. Myrdal nem a történelemre gondolt, amikor az előbbi sorokat leírta. Ugyanúgy a közgazdaságtudomány, szociológia, esetleg szociálpszichológia és jogtudomány járhatott eszében, mint azoknak a történész kollégáknak, akik a társadalomtudomány gyakorlati-anyagi hasznossága esetén, féltve tudományos 8 Századok 1980/1