Századok – 1979
Folyóiratszemle - Glover Michael: Wellington és a spanyolok a spanyol függetlenségi háborúban 1808–1814 934/V
934 FOLYÖIRATS ZEMLE MICHAEL GLOVER: WELLINGTON ÉS A SPANYOLOK A SPANYOL FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚBAN 1808-1814. Angol nézőpont A spanyol-angol ellenszenv hagyományos és kölcsönös volt, összetevői között szerepelt az idegenekkel szembeni ellenszenv, a vallási gyűlölet, főként azonban a gazdasági-hatalmi érdekellentét, mely szembeállította őket egymással Latin-Amerikában, Portugáliában, valamint Gibraltár és Menorca kérdésében. Ez az ellenszenv azonban háttérbe szorult, amikor a spanyolok szembefordultak Napóleon hadaival: az angolok nagy, lelkesedéssel készek voltak őket segíteni. Közel hétezer főnyi katonát indítottak útnak Spanyolország megsegítésére egy fiatal altábornagy, Sir Arthur Wellesley, a későbbi Wellington herceg vezetésével. A kapott instrukció azonban nem határozta meg a legkisebb mértékben sem Wellesley számára a feladat megoldásának módját, és nem tett említést Portugália - Anglia addigi szövetségese - védelméről és függetlenségéről sem. Spanyol részről nem fogadták kitörő lelkesedéssel az angolok felajánlotta segítséget, egyrészt, mert túlbecsülték saját katonai erejüket (melyet táplált az 1807. júl. 19-én a franciák felett aratott győzelem a bailéni csatában), ezzel párhuzamosan lekicsinyelve a franciák erejét; másrészt tartottak attól - a cikk szerzője szerint teljesen alaptalanul - hogy az angolok még több bázisra kívánnak szert tenni Spanyolország földjén. Wellesley 1808. júl. 20-án hajózott be La Corunába, ahol szíves fogadtatásban részesítették, de egyúttal udvariasan elhárították felajánlkozását, ezért csapataival Portugáliába vonult. Közben Aranjuezben Junta Suprema alakult, Madridban azonban a katonai vezetők nem tudtak megegyezni a fővezér személyét illetően, de tervet dolgoztak ki a spanyolországi francia hadsereg megsemmisítésére. A hadműveletek folyamán az amúgy sem túl barátságos angol-spanyol viszony egyre inkább romlott: a Sir John Moore vezetésével érkező angol csapatok visszavonultak a francia támadás elől. - a spanyolok dezertálással vádolták őket. Nem enyhítette az ellenszenvet a két vezér, Cuesta és Wellesley közötti kapcsolat sem, mely különösen a Talavera de la Reina-i (1809. júl. 27-28) csata után vált tarthatatlanná, amikor a franciák vereséget, de nem döntő csapást szenvedtek az angol-spanyol csapatoktól. Mivel spanyol részről nem biztosították az angol csapatok ellátását, Wellesley elutasította a Madrid felmentésére kért segítséget, és csapataival Portugáliába vonult. Segítsége nélkül a spanyolok vereséget szenvedtek Ocafíanál és Álba de Tormesnál. 1809 novemberében a félszigeten állomásozó angol-spanyol-portugál hadsereg létszáma 34 ezer, ebből 23 ezer a használható, ezzel szemben a Spanyolországban állomásozó francia hadsereg létszáma 360 ezer, harcra kész állapotban 280 ezer. Ennek ellenére a franciák csak a ténylegesen megszállt területeket tudhatták magukénak. Wellesley 1810-re elérte, hogy az egyesített angolportugál sereg létszáma megközelítette a 61 ezret, ezzel már sikert aratott Massena de Portugálnál. 1811-re számottevő lett a spanyol guerilla-mozgalom is, mely nem hagyta, hogy a franciák biztonságban érezzék magukat, zavarta az utánpótlásukat. Sierra Morena és Sevilla eleste után a Junta Supremát felváltotta a Régensség (Regencia), mely nem volt annyira angolellenes, mint az elődje. Cádiz védelmére Wellington segítségét kérték, aki részt is vett egy angol-portugál brigáddal, alárendelve magát a spanyol vezérnek, A következő 18 hónap alatt gyakran működött össze a két hadsereg. 1812. szept. 22-én, Madrid felszabadítása után a cádizi Parlament Wellingtont nevezte ki az Ibériai félszigeten állomásozó spanyol hadak főparancsnokává. Wellington elvileg megkapta, bár módosításokkal, a kért széleskörű felhatalmazást, de gyakorlati alkalmazására már nem került sor, mert 1813 márciusára változás következett be a Régensségben. A Cortés igyekezett a Regencia hatalmát csökkenteni attól való félelmében, hogy Wellington Spanyolország katonai diktátorává neveztetné ki magát. Bár 1813. júniusában Vitorlánál az angol munícióval felszerelt spanyol hadsereg győzelmet aratott, Wellington soha nem találta meg a modus vivendit az egymást váltó kormányokkal. A számára nem kedvező intézkedésekben rosszindulatot látott, amelyre hevesen reagált, viszont népszerű volt a spanyol nép és katonák körében, és ő maga is nagyra értékelte általában a spanyol népet. A háború után így foglalta össze benyomását: „Véleményem minden kétséget kizáróan az, hogy Bonaparte, a háború kezdetétől a végéig összesen 600 ezer embert küldött Spanyolországba, és tudom, hogy onnan nem
